(Kívánj valamit)

Első fejezet. Augusztusi Sirius-szülinap, Roxfort után. Befejezetlen, a közepe, vagyis a lényeg nincs letisztázva/begépelve. Egyszer majd meglesz az is, mert az állatkertes és kisHarrys, szóval cuki. ^^

A reggel valahogy így indul: palacsintaillat a levegőben, Remus ajkai az ölében.
Sirius hunyt szemmel mosolyog.
A reggel tö-ké-le-tes.
(Ő pedig baromi szerencsés.)
(Így összességében, minden miatt.)
(De főleg Remus miatt.)
(És szerelmes.)
(Remusba.)
(De nagyon.)
(Ó, igen…)
(Igen…)
(Igen.)

*

- Jó reggelt, szülinapos. – Remus az ajkára csókolja a szavakat. Én-ízűek a csókjai. Sirius átfogja a nyakát.

- Szia… - mormogja kábán. A szemét még mindig nem nyitotta ki, Remus szeretettel cirógatja az arcát, dorombolva élvezi.

- Csináltam palacsintát.

- Mhmm… azt nagyon szeretem…

- Tudom. – Egy gyors puszi, aztán felhullámzik az ágy, és Sirius fél szemmel figyeli, ahogy Remus, kezében immár egy csicsás, szivárványszínű hópehely és vigyorgó rénszarvas mintás tálcával (valamikor nyár elején, vacsora közben, a mikulásos szalvéták fölött, Remus felvetette, hogy elpakolhatnák a lakásban széthagyott téli-karácsonyi dolgokat. Sirius erre kiszámolta gyorsan a hónapokat az ujjain, megállapította, hogy pont félidőnél járnak, és Remus egyébként is rajong a giccses karácsonyi kacatokért, szóval maradjon csak, jól van ez így. a konyhaasztalra azért kerítettek egy nem kevésbé giccses, margarétamintás terítőt. a hűtőmágneseket is lecserélték.), odakucorodik az oldalára.

- Segítsek felülni? – kérdezi, és a karja már lendül is át előzékenyen Sirius vállán. Sirius szemforgatva tornázza viszonylagos ülőhelyzetbe magát.

- Jól vagyok – mondja, és felgyűri a dereka mögött a párnákat. – Dől – biccent aztán a reggelijük felé.

- Hm? Jaj. - Remusnak az utolsó pillanatban sikerül valahogy helyrebillenteni és egyensúlyba helyezni az ölében roskadozó tálcát. Pár csepp narancslé átlöttyen így is a tányérra, hümmögve figyeli, ahogy a legfelső palacsinta (a palacsinták történelmének egyik legcsinosabban sikerült darabja, barackszeletekkel ékesített csúcsdísz a halom tetején) magába issza. Sirius vigasztalón meglapogatja a hátát, kockáztatva ezzel a narancslé-vulkánok újabb kitörési hullámát.

- Úgyis egy helyre megy – vélekedik, egyúttal pedig nyitva is hagyja a száját, hogy jelezze a helyet.
Remus kuncogva halássza elő a tányér pereme alatt fedezékre lelt egyetlen villát. (Fel sem merült benne, hogy kettőt hozzon.) Lenyes egy nagyobbacska darabot a palacsintatorony széléből, és a villára tűzve Sirius várakozó szájába navigálja a falatot.

- Pár napja még le akartad átkozni a fejem, mikor etetni próbáltalak – emlékezteti.

- Az más volt – csámcsogja Sirius. - Akkor nem ezért csináltad.

- Azért csináltam, hogy neked könnyebb legyen.

- Mindegy. – Sirius egy vállrándítással jelzi, hogy hanyagolják a témát. Jóízűen nyel egyet, mielőtt kiadja az utasítást: - Még.

Remus csendben eteti tovább magukat. A nagyobb és ránézésre finomabb falatokat Sirius kapja, aki valószínűleg csak azért hagyja, mert fogalma sincs róla: a szemei újra csukva, minden zavaró tényezőt kizárva koncentrál átszellemülten a szájat kinyitni – rágni – nyelni – megint kérni folyamatra. A keze időközben azért átkerült valahogy Remus combjára a takaró alatt. Egy ütemre mozog az állkapcsával, ahogy simogatja.

- Mikor értél haza? – kérdi egy ponton. A szája csücskében baracklekvár csillan.

- Éjfél körül. – Remus odanyúl, letörli, aztán lenyalja az ujjáról. – Már aludtál. Nem akartalak felébreszteni.

(Tegnap hagyta magára először több órára őt, négy teljes, együtt töltött nap után. Sirius persze már a kényszerpihenő második napján, bő negyven óra tétlenség után kibírhatatlanná vált – de még a zsémbes morgolódásánál is kibírhatatlanabb volt a hiánya, a tudat, hogy otthon van, hogy egyedül van, hogy valami őrültséget csinál, hogy túl gyenge még ahhoz, hogy megvédje magát… A gyűlés éjszakába nyúlt, terveket szőttek, megvitattak és elvetettek, meggyászolták, akiket a héten elvesztettek (Edgar. Edgar Bones. és a családja. a felesége. a gyermekei. a gyermekei…), esett szó a Minisztériumról, a legújabb tilalmakról és kétségbeesett óvintézkedésekről, hogy egyre több a mugli áldozat, hogy a Rend tagok között is áruló lehet, Remus nem sok mindenre emlékezett. Dumbledore végül hazaküldte - feltűnés nélkül, kedvesen.)

- Felkelthettél volna. – jegyzi meg Sirius, és felölti hozzá az elmúlt napok durcás-sértődött arckifejezését. Mintha csak tudná, milyen piszokmód jól áll neki, mellesleg. Valószínűleg tudja.
Remus kivár a válasszal. Alaposan megrágja a szájában lévő falatot, és végül csak annyit mond:

- Azt akartam, hogy rendesen kipihend magad mára.

Sirius szemöldöke a homloka közepére szökken.

- Csak nem megyünk valahová? – Félig gúnyos, félig reménykedő, de leginkább óvatos a kérdés. Remus hamiskás mosollyal ingatja a fejét.

- Hát, ha szeretnél…

Sirius gyanakodva fürkészi.

- Vége a szobafogságnak…?

Remus bólint.

- Ha jól vagy.

Eltelik pár másodperc, míg Sirius összerakja magában a dolgot. Akkor aztán felragyog:

- Jól vagyok, ha vége szobafogságnak – vágja rá, és csillogó szemekkel kikapja Remus kezéből a villát, habzsolva befalja a maradék palacsintát, egyhuzamban magába dönti az egyik pohár narancslevet, egy gyors mozdulattal megtörli a kézfejével a száját, és Remusra vigyorog. És Remus csak nézi közben, és ahogy nézi, csak az jár a fejében, hogy mennyire szereti, és előfordulhat, hogy nagyon bután mosolyog mellé, mert Sirius úgy dönt, inkább még megölelgeti kicsit, mielőtt kipattanna az ágyból.

- Hová megyünk? – dörmögi a nyakába. A lélegzete csiklandoz, Remus puhán felkuncog.

- Meglepetés – sóhajtja, és belefúrja az orrát a Sirius vállára pergő éjfekete hajfüggönybe.  Vizes hajjal feküdhetett le, elmosolyodik, ahogy megérzi a füstös-fűszeres Sirius-illatba keveredő sejtésnyi ázott-Tapmancs szagot. Végigsimítja a tenyerét Sirius gerince mentén, ujjbeggyel rajzolja körbe a gödröket a derekán. – Tízre beszéltük meg a találkozót, szóval lassan ideje felkelni…

- Hm. – Sirius nem úgy fest, mint aki hajlandó a közeljövőben megmoccanni. - Most azonnal?

- Hát, lassan.

Egyikük sem úgy fest, mint aki hajlandó a közeljövőben megmoccanni.

- Kivel találkozunk?

- Majd megtudod.

- Ágasékkal?

- Majd megtudod.

- Náluk leszünk vagy megyünk valahová?

- Majd megtudod – kuncogja Remus kitartóan. Aztán eszébe jut: – De előbb még… - Kibontakozik az ölelésből, fél kézzel visszanyomja Siriust az ágyba, a másikkal leemel az éjjeliszekrényről egy jókora, fehér tégelyt, és gyakorlott mozdulattal felpattintja a tetejét. Az áttetsző, zselés anyag egyetlen másodperc alatt jéggé dermeszti az ujjait, a levegő pedig gyógykenőcsök összetéveszthetetlen, csípős szagával telik meg.

Sirius fintorogva süpped a párnákba. Összeszorítja a fogát, és kivételesen morgolódás és drámai visítás nélkül tűri, hogy Remus enyhén remegő ujjakkal felvigye a bőrére a hűsítő krémet. Mint egy engedelmes kutyus, aki tudja, hogy jutalom jár érte, ha jól viselkedik.

A krém büdös, zsibbasztóan hideg, és fenemód csíp a bőre alatt, mintha millió, apró jégcsapokból kifaragott tű rántaná össze serény öltésekkel a húsát, Sirius gyomra táján mégis ott van ez az érzés, ez a kellemes, melengető bizsergés, ez a túlcsorduló, leírhatatlan szeretet, ahogy Remus arcát fürkészi. Ellágyultan dünnyög:

- Most te ápolsz engem…

Remus keze megremeg. A tekintete elkomorul, Sirius arcára rebben, majd vissza az oldalára, végignéz a véraláfutásokon a bordái mentén, a szíve alatt, egészen a csípőjéig lefelé. A bőr gyakorlatilag már teljesen ép, a haragos zúzódások is szépen javulnak: csak képzeli talán, de mintha máris, a szeme láttára halványulnának pár helyen, ahogy magukba szívják a nyugtató kenőcsöt a sérült szövetek. Lassan találkozik újra a tekintetük.

- Remélem, nem kell soha többet.

(Nem akarja… nem bírná még egyszer átélni ezt.)

*

((Öt nappal ezelőtt, így történt:

A kanapén feküdt, félig elbóbiskolva, a feje alatt párna, a kezében könyv, az ölében könnyű pléd, kényelmesen ringatózott valahol a valóság, a regényvilág és az álom hármas peremén, mikor pukkanást hallott hirtelen, reccsenést és csattogást, és bumm, a bejárati ajtó, a bejárati ajtót betörték. Akkor legalábbis ezt hitte. Hogy betörték, hogy rátörtek, és gondolkodás nélkül a pálcájáért kapott, eloltotta a fényeket, bevetette magát a kanapé támlája mögé, és a vaksötétben, rögtönzött rejtekhelyén kucorogva, az életre gondolt, és Siriusra (a kettő mostanra már egészen összefonódott, Sirius és az élet). Hogy milyen ironikus tulajdonképpen az élet, hogy Sirius, alig egy órája talán, elment, hogy halálfalókkal harcoljon és életeket mentsen – és közben házhoz jött a harc, házhoz jött a halál. Talán még nem késő, villant át az agyán, talán még értesíthetné a Rendet, talán valaki a segítségére sietne, és máris nem lenne olyan nevetségesen reménytelen ez az egyszemélyes harc az életért… (De nem. Nem ér annyit az az élet, az ő élete, hogy mások is meghaljanak érte, vele.)

A pálca megnyugtatón simult a markába.

(„Túlélő vagy, Remus”, suttogta Sirius évekkel ezelőtt, egy holdtöltét követő hajnalon, ahogy a karjaiba vette didergő, szétmarcangolt testét. „A legerősebb ember, akit csak ismerek. Fogadunk, hogy mindnyájunkat túlélsz majd?” Ő nem érezte embernek magát. Gyenge volt, apró, jelentéktelen és szánalmas, egy csupasz, törött játékbaba, aki nem érti, hogy nem untak még rá, hogy miért játszanak még mindig ugyanolyan szeretettel vele, miért ölelik át, miért bugyolálják vastag, meleg takarókba, miért nem hagyják csak odakint a hóban, hadd heverjen ott magában, minden nélkül, érzések, fájdalom és élet nélkül, feledve és elfeledve, vörös és fehér, groteszk porcelán, jégvirágos ajkakkal, jégbe fagyva.)

(Akkor ott, a hóban - vagy még inkább Sirius karjában - boldogan meghalt volna.)

Most élni akart.

Megszorította a pálcáját, támadásra és védekezésre készen az ajtóhoz lopakodott - és eltelt egy másodperc, kettő és három, míg végre megértette, hogy az előszoba közepén dülöngélő, csörömpölő, szitkozódó alakok nem halálfalók, a legkevésbé sem azok, és mikor újra felgyúltak a fények, James és Sirius állt előtte, egymásba kapaszkodva, és ő képtelen volt eldönteni, ki támogat kicsodát. James fél arcát elborította a vér, Sirius mindenét elborította a vér, mennyi vér, Merlin, mennyi, mennyi vér…

- Segíts! – zihálta James, és onnantól már nem volt kérdés, hogy kié az a rengeteg, rengeteg sok vér.
De Sirius mosolygott,

- Jól vagyok – mondta, és persze, hogy jól volt, nem is lehetett volna másként, csak a szemében nem ragyogtak most olyan élénken azok a vad és csintalan, csupaerő, csupaélet lángok, de hát mind fáradtak már, nem igaz?, belefáradtak ebbe a... - Csak ledőlök kicsit.

És vér bugyogott elő a szája sarkából.

Remus nem fogta fel, mi történik. Nem volt hajlandó felfogni és elfogadni, egyszerűen csak tiltakozott ellene, a tudata, a mindene, minden apró, érző sejtje, nem, nem, nem lehet, és aztán már a hálószobában voltak, Sirius ott feküdt az ágyban, az ágyukban, ahol épp összebújva kellene aludniuk, de ő csak állt fölötte, a keze ragacsos volt a vértől (az ő vérétől, Sirius vérétől), James pedig az ágy mellett térdelt, görcsösen szorította barátja oldalára a tenyerét, és mozgott közben a szája, valószínűleg már jóideje beszélt:

- …djárt jönnek, oké? Aztán beviszünk a Szent Mungóba, meggyógyítunk, Tapmancs, meggyógyulsz, csak bírt ki még egy kics---

- Faszt visztek. Nem visztek engem sehová – dörögte Sirius. Felköhögött, levegőért kapott, a tüdeje kínlódva szörcsögött. Egészen bizarr hang volt. Később jót nevetnek majd ezen, ezen a hangon, ezen az egész, valószerűtlen történeten…

- Kutyabajom. Hé… - ellágyult a hangja és ellágyult a tekintete, ahogy Remus felé fordult, ő pedig arra gondolt, hogy így, pontosan így nézhetünk arra, akit, amit ebben az életben legutoljára látni szeretnénk. Sirius felé nyújtotta az ujjait (nem a kezét, csak az ujjait. a karját nem bírta megemelni.), és halkan elismételte megint: - Hé. Nincs baj. Ne sírj.

Remus tudta magáról, hogy megfogja a kezét, hogy közben mosolyogni próbál, és bólogat. Azt nem, hogy percek óta sír.

Aztán csapódott megint az ajtó, a házba Dumbledore rontott be, a nyomában pedig Madam Pomfrey, és Remus kis híján felnevetett, mert ez-nem-a-valóság, ez csak valami rossz vicc, kabaré, hogy Dumbledore itt áll a hálószobájuk közepén, és ki tudja, mi mindent felejtettek amúgy elől, amiket még Jamesnek sem volna szabad látnia, ami az ő legszorosabb értelemben vett magánügyük és magánéletük (senki nem akarja tudni, miket művelnek az ágyban a legjobb barátai... ne akarja tudni senki se…), de Dumbledore nem nézett szét, csak odahajolt Siriushoz, verejtékes homlokára tette keskeny, fehér kezét, és mondott neki valamit, mielőtt Madam Pomfreyra emelte átható tekintetét.
Megrendülten komoly volt az arca. (Sirius sokszor mondta, hogy ne olvasson mugli horror regényeket elalvás előtt, persze nem hallgatott rá, tessék, most itt ez az álom, Dumbledore és Madam Pomfrey gondterhelten tanácskoznak az ágyuk fölött, az ágyukban haldokló Sirius fölött, a francba is, elég, megtanulta a leckét, most már ideje, hogy véget érjen ez a rohadt rémálom.) Pálca lendült Madam Pomfrey kezében, Sirius mellkasán pedig szétnyílt az elrongyolódott ing (vörös volt, vörös volt az egész, ez egy álom, egyértelmű, Sirius sosem venne fel vérvörös inget.).

- James… – mondta Dumbledore szelíden, és lefejtette James ujjait Sirius szétroncsolt oldaláról. És Remus bambán meredt arra az izére, ami eddig James tenyere alatt lapult, ami nem lehetett a valóság, nem lehetett Sirius gyönyörű, erős, életteli teste, ami romlás volt, halál és iszonyat, vér volt és hús volt és csont és valami gennyes váladék, és a csatakos ing, mélyen beleragadva. Sirius káromkodott, amikor kitépték a sebből az anyagcafatokat (és Madam Pomfrey még csak fel sem kapta a fejét, szóval ez tényleg csak egy rossz álom lehet, ez volt a bizonyíték), az ágyneműbe tépett (reccs, Remus tisztán hallotta, reccs), és vért köhögött fel megint (glutty, fröcskölt a piros lé mindenfelé), még Dumbledore szakállára is jutott belőle pár csepp (háhá, nagyon jó csíny volt, fiúk... most már elég!).
Madam Pomfrey hangja sürgető volt. Azt mondta:

- Menjenek ki, kérem.

És ők csak álltak ott Jamesszel.

- Most.

És szót fogadtak, és kimentek.

(Abban a pillanatban, hogy becsukódott mögöttük az ajtó, Sirius felordított odabent.)

- Mondtam, hogy ne menjen be – motyogta James, és az ajtófélfának döntötte a fejét. A földön ültek, hátuk a fürdőszoba ajtajának vetve, és James szünet nélkül motyogott maga elé: - Mondtam, hogy ne csinálja. Hogy egyedül ne. Hogy várjon meg. Hogy várjuk meg a többieket. Mondtam, hogy…

- Rendben lesz. – Remus a szembe ajtót nézte. Azon az ajtón túl Sirius épp ((haldoklott)) ordított, ő idekint mégis azt mondta, megrögzött hittel, nyugodt hangon jelentette ki, eldöntött tény, nem is lehetne másként (hogy Siriusszal, hogy pont ővele történt, attól volt annyira hihetetlen az egész): - Rendben lesz.

- Persze, persze. – James mosolykísérlete vicsorba fulladt. A hajába akart túrni, de alig ért a homlokához, szisszenve rántotta el a kezét. Csodálkozva nézte a tenyerét: új vér, régi vér, én vérem, te véred, ki vére, mi történik, mi ez az egész. James homlokán széles sebből csordogált a vér, és ő a tenyerét nézve, rákezdett megint: - Mondtam neki, hogy ne menjen be, hogy egyedül ne…

Remus néha közbeszólt:

- Rendben lesz. – Ezt ismételgette. – Minden rendben lesz.

Aztán hirtelen csend lett.

James felzokogott. Ült a földön, zokogva, felhúzott térdeit átfogva hintázott előre, hátra, előre, hátra, előre… és Holdsáp hirtelen felmordult odabent. Elég. Talán akkor és ott ráveti magát Jamesre, aztán beront a szobába, majd ki az utcára, és mindenkivel végez, Sirius persze gyűlölné érte, de nem számít, Sirius már nem él, a holdra üvöltené a gyászát, és csak hagyná, hogy végre kitörjön belőle minden elnyomott érzés, fájdalom és vágy - de akkor nyílt az ajtó, és kilépett rajta Dumbledore. Kimerült volt és vénségesen vén (és mosolygott?) (és mosolygott.).

- Rendbe fog jönni. – Ezt mondta, egészen halkan: rendbe fog jönni. Három szó, három cseppnyi gyógyító főnixkönny, úgy áradt szét bennük ennek a három szónak (rendbe fog jönni) a melege, és egy pillanat alatt elcsitította a farkast, és megnyugtatta Jamest. Rendbe fog jönni. Remusnak zúgott és hasogatott a feje.

- De a csend… - James hangja.

- Elájult. Nyugalom. – Dumbledore megint.

- A többiek?

- Caradoc könnyebben megsérült. Másnak nem esett bántódása.

- Sikerült elfogni őket?

- Sajnos nem. Amint belátták, hogy túlerőben vagyunk, elhoppanáltak a helyszínről.

- A gyerekek?

- Beszállították őket a Szent Mungóba. A magánakciójukkal, ami, meg kell, hogy mondjam, még a maguk részéről is meglepően őrült cselekedet volt, illetve azzal, hogy semmibe vették a parancsot, és nem vártak tovább, három életet mentettek meg. Köszönöm. – Odalépett Jameshez, és kezet nyújtott neki. – Azért mutassa meg Poppynak. - tette még hozzá, miután szemügyre vette James homlokát, és pálcája egy könnyed legyintésével elállította a vérzést.

- Remus – biccentett aztán felé, ő pedig szótlanul figyelte, ahogy volt igazgatójuk, minden idők egyik leghatalmasabb varázslója, az egyetlen, akitől még Voldemort is fél, derűsen körbeforog bohókásan bájos, csuparumli lakásukban, „Milyen kellemes kis otthon!”, jegyzi meg őszinte elismeréssel, megpöccint egy csengettyűt egy szárított virágkoszorú (tavalyelőtt tavaszról-nyárról. piknikezni voltak valami eldugott kis réten, mosolygós bárányfelhők, puha pléd, zöld fű és vadvirágok mindenfelé, Sirius az ölébe hajtotta a fejét, és amíg szunyókált, Remus virágtündér-herceggé koronázta őt. és egyszerű hajtű-bűbájjal, pár helyen rögzítette is. szóval végigsétáltak úgy nagyjából a fél városon hazafelé, mire Sirius észrevette.) és egy mugli álomfogó tarka tollai között, majd a Jingle Bells ezüstösen csilingelő dallamára kisétál az ajtón.

Eltelt egy óra, mikor Madam Pomfrey kiszólt végre:

- Bejöhetnek.

Bementek.

Sirius betakargatva feküdt, és sehol egy cseppnyi vér, sehol egy cseppnyi halál, csak a friss, ropogós ágynemű, és a haja, tisztán és fényes feketén szétterülve a párnán. Az arca békés volt, Remus gyöngéden cirógatta meg, mélyen aludt.

Madam Pomfrey az éjjeliszekrényre pakolt pár fiolát.

- Reggel visszajövök. Ha bármi történne időközben, értesítsenek, addig is fájdalomcsillapító és altató, ha szükség lenne rá. – Felnézett Remusra, a pillantása azt mondta: ’Tudom, hogy egyikből sincs hiány maguknál, de… legyen még.’ – Mr Blacknek hatalmas szerencséje volt: az átok, bár egyértelműen a szívét célozta meg, nem ért közvetlenül belső szervet, a bordákat összeforrasztottam, a sebet reggel még egyszer kitisztítom, aztán kap rá bájitalt, és pár órán belül az is beheged. Addig ne nyúlkáljunk hozzá, ha kérhetem – szólt Jamesre, aki a takaró alá belesve épp a vastag gézkötést tanulmányozta. – Jöjjön inkább, hadd nézzem a sebét… - Azzal a javasasszony megkerülte az ágyat, és odalépett Jameshez.))

((És kint felejtették a síkosítót az éjjeliszekrényen.))