(Kívánj valamit 2)

Második fejezet. Készülődés az indulásra, avagy el fogunk késni.


Remus hátizsákba pakol. Kikészített mindent, amire a nap folyamán szükségük lehet, ott ül törökülésben a bolyhos szőnyegen szétszórt holmik között, cipő híján rajtra kész; egyszerű, fehér póló van rajta és homokszínű rövidnadrág, a nadrág felgyűrődött ültében, kikandikálnak belőle csontos térdei.

Ölébe húzza a viharvert hátizsákot. Alulra már begyömöszölt két vékony pulóvert, este még jól jöhet, most vizet tesz el és csokoládét (akart csinálni szendvicseket is, de nem volt itthon hozzá, hát… tulajdonképpen semmi), mindkettő egy-egy gyors bűbáj hűvös ölelésében kerül a táska mélyére, London térkép, varázsló pénz, mugli pénz, naptej, napszemüveg és persze a pálcáik, oldalra, a külön rekeszbe rejtve (hogy ha kell, hamar kéznél legyenek). A hátizsákot szigorúan ő, és csakis ő viszi. Siriust nem engedi cipekedni.

Sirius alsónadrágban és fél pár zokniban táncol ki a fürdőből. (El fognak késni.)

- Nem láttad a zoknimat? – kérdezi, jobbra fordul, balra pördül, feszülve-lazulva hullámoznak az izmai.

- Nem. - Remus még mindig a földön csücsül, és abból a szögből pont nem nagyon lát (és nem is akar látni) semmi mást, csak Sirius feszes, kemény, botrányosan tökéletes fenekét, ahogy lehajolva épp bekukucskál a kanapé alá, tanácstalanul hümmög egy sort (és hátrales a válla fölött) (és már ott is a féloldalas vigyor), majd előre dől, még jobban, még mélyebben, tökéletességének teljes tudatában, míg végül térdre ereszkedik.

Remus feladja. Végigsimít Sirius hátán (és fenekén), ahogy csatlakozik hozzá. (1-0 neked. de hosszú még a nap.) A zokni persze nincs a kanapé alatt, előkerül viszont Remus kedvenc öve, két elfeledett könyv, és egy pizzásdoboz, amit egyikük sem mer kinyitni. (Kéthete rendeltek utoljára pizzát.) (Nem innen.) (Innen még régebben.)

A következő tíz perc eltelik azzal, hogy Sirius zokniját keresve csókolóznak és csókolózva keresik Sirius zokniját.

A zokni végül megkerül.

A zoknis fiókból.



- El fogunk késni… - Remus résnyire nyitja az egyik szemét, az órára pillant. Elmúlt kilenc óra. Tényleg el fognak késni. - Basszus, tényleg el fogunk késni! – kiált fel, és elszakad Sirius ajkairól. Sirius csalódottan mormog, de hagyja, hogy Remus a vállát megragadva a szekrény felé irányítsa. Engedelmesen (és bármiféle konkrét elképzelés nélkül) rámolja elő a kezébe akadó ruhákat.

- Honnan?

- Mimi? – Remus már az ágynál szorgoskodik. Beágyaz. Remus édes, amikor beágyaz. Sirius szeretné neki elmondani, édes vagy ágyazás közben… is, de aztán rádöbben, hogy a takaróra hajigált póló-farmer halommal némileg hátráltatja a munkát.

- Honnan fogunk elkésni? - szökken az ágyhoz, és segítőkészen lesöpör mindent a földre. Remus pillantásából ítélve nem volt annyira jó ötlet. Együtt szedegetik fel a ruhákat.

- Onnan, ahová megyünk.

- De hová megyünk? – (Sirius megint kezdi.)

- Majd megtudod. – (Remus megint kezdi.)

- De mit vegyek fel?

- Amit akarsz. Minden jól áll – sóhajtja Remus, ahogy felegyenesedve végignéz rajta. Sirius időközben talált egy szimpatikus nadrágot, most fél lábon, még mindig egyetlen zokniban ugrálva-szerencsétlenkedve próbál beletalálni jobb lábával a farmer szárába. Még ez is jól áll neki. Igazságtalan az élet.

- Jójó, de mugli helyre megyünk?

- Igen.

- Akkor melyiket vegyem? – kérdezi, és immár nadrágban és két zokniban, gondterhelt arccal felmutat két pontosan ugyanolyan, fekete pólót.

- Fehéret – vágja rá Remus, és már rohan is ki a szobából, hátha a lakást körbejárva feltűnik még valami, amit nagyon nem kéne otthon felejteni. (Esernyő?) (Elvileg nem fog esni…)

- Mi?

- Fehéret vegyél. Meleg lesz nagyon – feleli, és berak egy esernyőt, hogy biztosan ne essen.



A cipőkérdés. Nos, az az utóbbi időben meglehetősen problémás.

Remus egy lestrapált sportcipő és egy lestrapált szandál között vacillál. Elnézve a sportcipő bizonytalanul fityegő talpát, a szandálnak valamivel nagyobb bizalmat (és hosszabb élettartamot) szavaz. Kísérletképp lép benne óvatosan párat - a harmadik próbalépésnél az egyik bőrpánt megadja magát. A negyediknél a többi is. Remus a száját biggyesztve mereng a cipőroncsok fölött. Úgy tűnik, a bűbájok sem tarják egyben azt, ami fölött szemlátomást eljárt az idő…

- Ez ki van mosva? – lenget be Sirius az orra elé egy mugli punkegyüttes nevét hirdető felsőt. Fekete ez is, de legalább ujjatlan és ((kinyúlt)) lezser.

- Nem tudom, lehet.

Sirius erre megszagolja a pólót, vállat von, felveszi. Aztán együtt érzőn beleborzol Remus hajába, és előzékenyen felajánlja neki az egyes számú kedvenc tornacipőjét, ő pedig – további választási lehetőségek híján - belebújik a második számúba.

- El kell mennünk ruhákat vásárolni… - jegyzi meg Remus, miközben bűbájjal méretre igazítja az egyes számú kedvenc tornacipőt.

Sirius felragyog.

- Holnap?

- Holnap… - Remus bólint és sóhajt egyszerre, valahogy úgy, ahogy az essünk-túl-rajta típusú elkerülhetetlen katasztrófákra szokás sóhajtva rábólintani. (A vásárlás Siriusszal pontosan ilyen. A vásárlás Siriusszal egész napos program, a sorban állós, próbafülke előtt, még rosszabb esetben próbafülkében várakozós fajtából, az idegeimen-táncolsz fajtából, melyik legyen?, fogalmam sincs, mind jó, akkor megvesszük mindet, te pedig vedd fel azt, azt, amazt és ezt is, gyönyörű vagy, Remus, viccelsz? röhejesen nézek ki, bemehetek hozzád?, eszedbe ne jusson…, várj, vedd még fel ezt is, Merlin, ki fogja ezt kifizeti…?)

- Eléggé muglinak nézek ki? - Sirius pózba vágja magát, mellkas ki, váll hátra, haj hátra, villan a rosszfiús címlapmosoly. Remus régen zavarba jött ilyenkor. Ma már csak nevet rajta és a szemét forgatja (és zavarba jön kicsit).

- Nagyon jól nézel ki.

- Azt tudom, de a ’jé, egy mugli!’ és az ’anyám leátkozná a fejemet, ha így látna’ skálán mennyire nézek ki muglinak?

- Szerintem a kettő ugyanaz. Gyere – nyúl Sirius kezéért, közel húzza, és egy gyors szájrapuszi alatt a csuklójára csúsztatja a kötelező hajgumit. Kifelé menet aztán elhalássza előle a hátizsákot. Sirius vitatkozna. Remus egyetlen pillantással leinti.



Odakint már most meleg van, a ház előtt ezen az órán semmi árnyék, vakítón tűz rájuk a nap.

Sirius hunyorogva állapítja meg:

- Dögmeleg van.

- Aham.

- Süt a nap.

- Aham.

- De nagyon süt.

- Aham. Nyár van.

- Hozni kellett volna napszemüveget.

- Hoztunk – tájékoztatja Remus, és kutatni kezd a hátizsákban, miután - Sirius biztos takarásában - végez az utolsó ajtózáró bűbájjal is. Volt idő, mikor a mugli zárak is elégnek bizonyultak. Ezek most nem azok az idők. – Fogd egy picit… - nyomja Sirius kezébe a két napszemüveget, majd egészen közel lép hozzá, és kisimogatja a haját az arcából. Sirius lehunyja a szemét, csókra kész, csücsörít.

Remus nagy adag naptejet cuppant a tenyerébe. Sirius szeme felpattan a hangra.

- Micsinálsz? – fintorog, ahogy Remus ragacsos ujjai rásimulnak az arcára. Szakszerűen oszlatja el a bőrén a beazonosíthatatlanul mű-szagú kulimászt.

- Nem akarom, hogy leégj.

- Mi?

- A muglik így védekeznek a leégés ellen – magyarázza. - Most muglik vagyunk... Kész is – teszi aztán hozzá, és végső simításként Sirius orra hegyére ken még egy ujjbegynyi krémet. Sirius bandzsítva veszi szemügyre.

- Na gyere ide… - vigyorodik el, elkapja Remus derekát, magához rántja, az orrukat összedörzsölve maszatolja el a krémet. Egy apró puszi, naptej-ízű, nem bánják, még egy, még egy, még sok. Remus kuncogva próbál szabadulni.

- Ne itt. Néznek – biccent megszokásból előbb a szomszéd, majd a szembe ház ablaka felé.

((A szomszéd ház ablakában egyelőre csak a két macska terpeszkedik jóllakottan és lustán, a szemben lakó lányok pedig valószínűleg még alszanak ilyen - nyári időszámításban mérve - korai órán. Az egyetlen szemtanú a reggeli bevásárlásból jól megrakott szatyrokkal hazafelé botorkáló bácsika, néhány házzal arrébbról. A bácsi rövidlátó. És amúgy is szent meggyőződése, hogy az, akinek ilyen szép hosszú haja van, egyértelműen csak lány lehet.))

- Hadd nézzenek. Szép vagy – dünnyögi Sirius. Megcirógatja Remus arcát, végigszánt a haján, selymesen peregnek ujjai közt a mézszínű tincsek. Még egy csók, egymásra néznek.
Összemosolyognak puhán. - Maradjunk itthon…

Remus elneveti magát.

- Eddig mást se akartál, csak hogy kimozdulhass végre!

Sirius az ajkát beharapva vigyorog.

- Jó, de eddig itthon se nagyon csináltunk semmit…

- Este bepótoljuk – mondja Remus. – Megígérem. De most indulás.

Érzi, hogy Sirius előbb megborzong kicsit – de aztán hirtelen felélénkülve, mintha eszébe jutott volna valami, ami majdnem olyan jó, mint az estére ígért bepótolandók, ünnepélyes hangon bejelenti:

- Akkor hozom a Motort.

Remus nagy levegőt vesz, kézen fogja, visszahúzza.

- Nem azzal megyünk.

Sirius eltátja a száját. Fürkészi Remus vonásait, értetlenkedik, töpreng, méreget, végül felcsillan valami a szemében, és elröhögi magát:

- Majdnem bedőltem – csettint elismerőn, és újból megindulna, de Remus újból visszatartja.

- Komolyan mondtam. – Csendes, gyöngéd tapintattal beszél. És persze tisztelettel. A Motorról csak úgy szabad. (Akkor is, ha Remus titokban gyűlöli a Motort.) - Nem azzal megyünk.

- Mert?

- Mert busszal megyünk.

- Mert?

- Mert úgy döntöttem.

Csend.

A vihar előtt.

Aztán Sirius nevű hurrikán, lavina, cunami, égszakadás, földindulás - kitör.

A hiszti, amit Sirius időnként rendezni tud, egy elkényeztetett ötéves gyerkőcnek is becsületére válna: karácsony előtt, a játékosztályon. Valószínűleg Remus az egyetlen, aki az ilyen pillanatokban is képes őt elviselni. Aki az ilyen pillanatokat is képes kismosollyal és türelemmel kezelni. Aki már a legeslegelső ilyen alkalommal rájött, hogy észérvek helyett jobb, ha egyszerűen csak megígér néhány dolgot „cserébe”. Hogy a ’busszal gyorsabb’, az ’ezerszer megmondtam már, hogy fényes nappal nem repülünk’, vagy az ’amúgy is meglepetés, hová megyünk’-jellegű érvek helyett gyorsabb és hatékonyabb módszer az, ha mondjuk részletesen felvázolja, mi és miként történik majd közöttük az este. Remus ilyen téren nagyon meggyőző tud lenni. (Remusnak ilyen téren nagyon könnyű Siriust meggyőzni.) (Csak neki.)

((A valódi okot, hogy nem engedi Siriust ebben az állapotban motorra ülni, mindketten tudják.)) ((Hallgatnak róla.))



Nyár van. Idilli, verőfényes, vitathatatlan nyár, felhőtlen kék ég, táncoló porpamacsok a felhevült betonon, esti grillezés romjai a hátsó kertekben, napágyak, napernyők, fagylalt és behűtött sör, sörhasak, bikinik, felfújható medencék, vízi pisztolyok, szúnyogcsípések, kergetőző pillangópár, aranyfény, felhevült bőr, fülledt szeretkezések a nyitott ablaknál.

Remus szereti a nyarat és szereti ezeket a nyár-reggeleket. Az anyukája gyakran sütött reggelire palacsintát a nyári szünetekben, az illatával, ízével ma már emlékeket harap, otthon, gondoskodás, szeretet, jó reggelt puszi. Most ő süt palacsintát Siriusnak, vagy Sirius süt neki, és egészen mást jelent a jó reggelt puszi.

- Felnőttünk, Tapmancs…

Sirius nem hallja. Épp rögtönzött hasizombemutatót tart a két szembejövő lánynak, ahogy a pólóját felgyűrve letöröl a homlokáról pár, nem létező izzadtságcseppet. A lányok idétlen vihorászásba kezdenek. Sirius két gyors lépéssel beéri Remust, a farzsebébe csúsztatja a kezét, megszorítja a fenekét. Megtorpanó léptek, elakadt pusmogás-vihogás a hátuk mögött. Sirius elégedetten vigyorog.

- Mit mondtál?

- Azt, hogy te sosem fogsz felnőni… - sóhajtja Remus, majd egy gyors, talán igazad van mérlegelés után átfogja Sirius derekát. Egymásba kapaszkodva ballagnak tovább.

Az utca végén van egy nagyobb erdős-fás terület, a házak lassan kikopnak az út mellől, nincsenek kíváncsiskodó tekintetek.

- Még mindig nem értem, miért csinálod… - jegyzi meg Remus pár perc szünet után. A levegő virágillattól édes és nehéz, döngnek-zümmögnek körülöttük a fák.

Sirius vállat von.

- Azt akarom, hogy tudják, hogy az enyém vagy. Csinálnunk kéne ilyen pólókat, tudod – mutatja: – lenne rajta két nyíl, amikor egymás mellett mennénk, ráírnánk, hogy „ő az enyém” vagy valami ilyesmi. Hm? – Sirius saját, zseniális ötlete fölött érzett büszkeségében túlragyogja a napot is.

Remus úgy tesz, mint aki komolyan megfontolja.

- Végül is… Jobb ötlet, mint a tetoválás volt legutóbb…

- Azt megcsináljuk.

- Melyiket?

- Mindkettőt.

- A pólót. Esetleg. Tetoválás, az nem lesz.

- De miért? Alig fáj. És az megmarad örökre.

- Amíg egy teliholdas éjszakán ki nem harapom magamból véletlenül.

Sirius megtorpan. Behúzza Remust az árnyékba, szemben állnak egymással, megszorítja a kezét.

- Újracsináljuk – bizonygatja.

Remus megrázza a fejét.

- Az már nem ugyanaz. – Kerüli Sirius pillantását. A kezeiket nézi, szembefordítja a tenyerüket, lassan érinti össze őket. Már nem is emlékszik, mikor csinálták először ezt, gyerekek voltak még, és Siriusnak akkor jóval nagyobb volt a keze, mint az övé. Most nagyjából egyforma. Egymásba fűzi az ujjaikat. Tudja, hogy ha várna még egy kicsit, Sirius - aki most csak nézi őt, érzi az arcán a tekintetét - megtörné a csendet. Sirius valami megnyugtatót mondana, valami nagyon szépet és szerelmeset, de Sirius ajkáról idegenek ezek a szavak, és ő sem tudott rájuk soha normálisan reagálni, szóval inkább vesz egy nagy levegőt, megköszörüli a torkát, felerőltet egy mosolyt, és körbenéz: előttük, mögöttük kanyar, fák és bokrok átláthatatlan sorfala az út mentén. – Ez a hely jó is lesz, nem?

Sirius még mindig ugyanúgy nézi őt.

- De a pólót megcsináljuk – mondja végül nagy komolyan.

Remus felvonja a szemöldökét.

- És fel is vesszük?

- Simán.

- Az utcára?

- Simán.

- Ööö… - (Most épp nagyon nincs idő erre a vitára.) – Ezt… majd még megbeszéljük, jó?

A lelkes bólintás alapján Sirius a választ egyértelmű igennek veszi. Remus csak remélni meri, hogy – sok más korábbi, legalább ennyire zseniális ötletéhez hasonlóan – ezt is hamar elfelejti. Körbenéz még egyszer.

- Szólj, ha mégis jön valaki – kéri Siriust is, és a hátizsákot előre húzva a pálcájáért nyúl. Elengedik egymás kezét. Ragad.

- Még mindig ragadsz – állapítja meg Sirius, aztán felkiált, ahogy eszébe jut: - Várj csak! Te nem is kented be magad!

Remus ártatlanul pislog fel rá, már a buszjegyre valót számolja közben.

- Megoldottam még otthon, indulás előtt, bűbájjal. – Nyel egyet, és mintha elharapna egy gyanús kis mosolyt, ahogy hozzáteszi: – Az egész nap kitart…

Sirius rosszat sejt.

- Miért, a krém nem?

- Ó, nem. Azt pár óránként újra kell kenni…

Sirius vádlón rámered.

- Ezt direkt csináltad – jelenti ki.

- Hát… - somolyog Remus. – Gondoltam, ha már megvettük, csak el kéne használni, még mielőtt lejár, tudod… – mondja, és egy gyors pálcaintéssel hívja is a buszt, belefojtva Siriusba a további reklamációt. Aztán elővigyázatosan hátrébb tessékeli barátját, ahogy felhangzik a hangos, süvítő robaj, amit egy másodperccel később az élénkpiros villanás is követ, egyre nagyobban, egyre közeledve, egyáltalán nem lassítva.

A Kóbor Grimbusz zöttyenve fut le az úttestről, be az árokba, fel az árokból, mielőtt egy nehéz, megkönnyebbült szusszanással lefékez előttük.

- Most komolyan ezzel megyünk? – nyögi Sirius.

Remus vállat von.

- Romantikus együtt buszozni… - próbálkozik.

Sirius kifejezéstelen arccal bámul rá.