'A könyv'

Civódás és összebújás, mesekönyvek, egyéb könyvek.

Megj.1: ez a bigyusz tulajdonképpen fic egy fichez - egész pontosan Remie ezen gyönyörűségéhez - amit tessék szépen elolvasni hozzá. Komolyan. Kötelező. Véleményezni is. ^^
Megj.2.: az a bizonyos könyv a végén (meg a címben. nem tudok címet adni.), az egy akart lenni Renly azon - gazdagon illusztrált - könyvecskéi közül, amikre ez a mondatocska utal: "Lord Renly owned a few with drawings that would turn a septon blind".

Loras dúdol (Loras azt a dalt dúdolja), közben precíz gonddal elrendezi a párnát, a párna után a takarót, a takaró után önmagát, végül pedig – némi habozás után – a takarót önmagán. Odakint a vihar dühösen kopog, a kandallóban a tűz meghitten ropog, és bár az ágy melletti asztalkán táncoló gyertyaláng vágyódva nyújtózik felé, Loras mégis fázik (túl nagy, túl üres az ágy így, egyedül), és rövid várakozás után legszívesebben feljebb húzná a takarót magán (éppen úgy, mint tegnap), nyakig burkolózna a bársonypuha anyagba (nyakig merülne abban az édes, Renly-illatú ölelésben), az arcát pedig a párnába fúrná (jó, ez kicsit kényelmetlen lenne most talán...), és lehunyt szemmel lélegezné Renly hajának fűszeres aromáját – csak lélegezné lassan, hosszan, mélyen, addig, amíg... elszundítana.

De nem. Ma nem. Ma nem lehet, ma nem szabad, nem, mert Renly reggel nevetett (Renly reggel rajta nevetett!), miközben elmesélte neki, hogy milyen korán (alig ment le a nap… de hát az ő hibája! ha egyszer olyan sokáig elmaradt!), milyen csalódást keltően korán nyomta el őt tegnap este az álom – és Renly aztán Edrichez hasonlította: „a gyerekek korán fekszenek”, mondta (képes volt őt gyereknek nevezni! őt! pedig egy-két év csupán, és, meglehet, nem csak hogy utoléri, de magasabbra is nőhet tőle!): elég nekik egy pihe párna, egy izgalmas könyv, egy andalító hang, egy jóéjtcsók a homlokon, és az igazak álmát alusszák máris. Sőt – Edrickel ellenben – úgy tűnik, neki a párnán kívül nincs is szüksége semmi másra...

Ő erre persze visszavágott: „És ha te okoztál csalódást nekem?!”, kezdte (és közben még jobban kihúzta magát, egy kicsit talán lábujjhegyre is állt, és az állát kihívón felszegte – és tessék, már szinte ugyanolyan magasak voltak!) „Ha csak színleltem az álmot tegnap este? Ha vártam volna a többit: a könyvet (ahogy összebújunk a takaró alatt), a hangodat (ahogy a fülembe suttogod a nevem, és halkan felmorransz, mikor válaszul megérintelek), a csókodat (ahogy az ajkad puhán megízleli az ajkamat, majd egyre lejjebb és lejjebb halad)?” – nagyjából ezeket mondta neki, és élvezettel figyelte, ahogy Renly ajkán megremegett az az öntelt vigyor, ahogy az ádámcsutkája ugrott egy nagyot, ahogy ösztönösen emelte felé a kezét… De ő nem adta meg magát ilyen könnyedén, de nem ám! Sértődötten lépett hátrébb:

„Dolgod van, nagyuram”, emlékeztette, „Nem érsz rá gyerekekkel foglalkozni.” – És Renly csak állt ott, elképedve, Loras pedig, ha teheti, Westeros legnevesebb festő- és szobrászmestereit odarendeli, hogy az arcán átfutó zavart (vágy és elutasítás és a kettőből fakadó hiú düh – és, főként, édes és őszinte meghökkenés) megörökítsék – ha nem is az utókornak, de kettejüknek mindenképp. Mert "közeleg a tél", mondják egyre többen, egyre gyakrabban, és akkor (bár ők maguk ezt csak rémmesékből ismerik) menedék lesz majd minden ilyen megmaradt pillanat, minden melengető mosoly-emlék (és az azt követő forró érintés). De nem... talán nem tűrné mégsem, hogy Renly nemes-szép vonásait hideg márványba véssék vagy fakó vászonra fessék –  mert így szereti őt, pontosan így, ahogy a szél szabadon a hajába kap, ahogy rápillant, és az arca kipirul és megcsillan a szeme, ahogy minden apró tréfán, bolondságon és boldogságon hangosan, ragyogva nevet... pontosan így szereti őt: élettel, jókedvvel és szerelemmel telin.

Renly végül becsukta a száját – de csak hogy kinyithassa újra, és gúnyos-sértődötten (még képes volt ő megsértődni!) megérdeklődje tőle, hogy kerítsen-e egy mesekönyvet neki is ma estére… „Nem, nem szükséges. Majd találok én.” – felelte erre ő távozóban; a válla kecsesen leejtve, a haját hanyagul hátrarázta, és eltáncolt könnyeden, faképnél hagyva Viharvég legyőzött nagyurát.

És talált is. Ó, talált bizony…

Renly most (épp ideje már...) siet – Loras a léptei neszéből hallja (dobb-dobb-dobb, az üres folyosó szaporán fel-felkong), és ahogy egyre közelít, ő gyorsan a párnára hajtja a fejét, és félig hunyt szempillái alól hunyorít a billenő kilincs felé: nyílik az ajtó, és a kintről beömlő félhomály kirajzolja Renly alakját, sötéten, magasan, karcsún.

És Renly megáll. Dermedten áll, a keze még a kilincsen, az arca már a narancsszínű fényben, és először szinte bosszús, csüggedt és sértődött – majd elmosolyodik puhán, szelíden megcsóválja a fejét, óvatosan csukja be az ajtót maga után, és ahogy közelebb lép és hosszan végignéz rajta, még tovább lágyul a mosolya. Vetkőzni kezd lassan, megfontolt és kimért (és röhejesen természetellenes) kis mozdulatokkal, gondosan ügyelve rá, hogy ne csapjon semmi zajt...

Loras ekkor dönt úgy, hogy ideje megtörni a csendet:

– Elaludt?

Renly ijedtében összerezzen és szabályosan ugrik egyet. (Loras kárörvendő vigyorral nyugtázza.)

– Ő igen – bólint aztán, majd szélesedő mosollyal (ha nem látná, ha nem rá nevetne így, Loras el sem hinné talán, hogy létezik ilyen mosoly...), a hangjában egyszerre kihívó és ígérő (csókra hív, csókot ígér) éllel, hozzáteszi: – Te nem.

Loras válaszul felül (a takaró szemérmetlenül az ölébe hull – alig takar már valamit), kisimít az arcából egy kacéran göndörödő tincset (a lobogó tűz fénye végigszikrázik a haján – ha hangja lenne, most száz meg száz aranycsengettyű csilingelne), szótlanul int (a mozdulat puha íve és a halvány mosoly az ajkán annál beszédesebb), hogy lépjen oda hozzá, és Renly úgy tesz. Még mindig a ruháival bajlódik közben, egyre sietősebben (egyre ügyetlenebben), de ahogy az ágyhoz ér, Loras nyomban elkapja a kezét, egyetlen pillantással tétlenségre parancsolja, és ő maga kezdi el vetkőztetni: kínzón lassan és ráérősen, élvezve a finom kelme susogó dalát, a centiről centire előderengő bőr sápadt puhaságát... Renly a kezeit figyeli: annyira biztos, annyira könnyed és gyakorlott minden mozdulata, és ahogy elnézi a hosszú ujjakat, eszébe jut, milyen ártatlanul és reszketőn érintették nem is olyan régen őt (pedig milyen köznapi, milyen jelentéktelen feladata ez a fegyverhordozó fiúknak!): rózsás folt lángolt az arcán, mikor felpillantott rá – és ahogy most pillant fel rá, az ő arcát (testét, ölét, mindenét) önti el a hőség.

Ekkor eszmél rá, hogy Loras egy ideje már beszél – ajkairól tisztán, tárgyilagosan, mégis, talán a szokottnál is lágyabban, szinte duruzsolva (milyen mély a hangja... mikor lett ilyen mély a hangja?) peregnek a szavak:

– És, miről szólt a mai mese? – kérdezi.

Renly köhint egyet a válasz előtt.

– Sárk... – Megköszörüli a torkát. Nevetségesen rekedt a hangja. (Nevetséges, amit Loras puszta jelenléte művelni tud vele.) – Sárkányokról.

– Hmmm... – Loras ujjai a bőrét épphogy (de lázítóan nyilvánvaló szándékossággal) érintve siklanak a nadrágjára, az arca nagyon közel van hirtelen, és Renly megremeg. Loras az ajkát beharapva [:)] visszafojt egy vigyort, majd elgondolkodva tovább társalog: – Szóval sárkányokról. Izgalmasan hangzik.

Renly sóhajt (izgalmas... ó, igen, valóban izgalmas, ahogy azok a pimasz ujjak egy pillanatra a nadrág korca alá kúsznak...): szóval most ezt játsszák... Legyen. 

– Kétszer kellett elmondanom – feleli, és bár a kijelentést panaszosnak szánta, túlcseng rajta a büszkeség. – Pedig nagyon hosszú...

– És  – (Loras a nadrág zsinórjait bontogatja) – mit csináltak azok a sárkányok olyan nagyon hosszasan?

Renly térde megremeg (hosszasan... túl hosszasan pepecsel azokkal az átkozott zsinórokkal...):

– Nem tudom... – mondja, és a hangja is remeg.

– Kétszer mesélted el, és nem tudod? – Loras felpislog rá, és egy picit, egy egészen picit lejjebb simítja a csípőjén a nadrágot: a határon táncol. Renly türelme is...

– Repkedtek, tüzet okádtak, meg amiket a sárkányok szoktak – hadarja már-már ingerülten, közben közelebb lép kicsit, a térde az ágynak ütközik, Loras keze pedig a csípőjéről a fenekére siklik: habozás nélkül megszorítja, magához húzza, és ahogy jólesőn hümmög megint, a lélegzete már egészen közelről, kuncogástól és vágytól reszketve csiklandozza-cirógatja Renly alhasát:

– És voltak benne hercegek is? Vagy hercegnők?

Renly megbotránkozva rázza meg a fejét:

– Nem érdekelnek a hercegnők – feleli élesen, mint akit a puszta felvetés is vérig sért, majd megunva a kínzó várakozást (a várakozással teli kínzást), Loras karjára simítja a kezét, hogy cselekvésre ösztönözze végre az ujjait. Loras pedig felnéz rá, csak néz azokkal a hatalmas, aranyszín szemeivel (és a szempillái... a szempillái a szemöldökét söprik... hogy lehetnek valakinek ilyen hosszú szempillái?), és ártatlanul kérdezi:

–  Na és lovagok...?

Renly kiad valami édes-mérges, morranó-doromboló hangot:

– Azok sem érdekelnek. Csak egy... 

És Renly nadrágja a földre hull, ő maga sietve feltérdel az ágyra, a combjai közt Loras öle, a takaró finom anyagán át simulnak össze. Az arcát Loras nyakába temeti; a kulcscsont gödre édes-illatos kehely, szomjazva csókol bele. Loras felsóhajt. Az ujjai ében tincsekbe vesznek, és a fejét oldalra hajtja egészen, hogy Renly még jobban hozzáférjen (milyen egyszerű, természetes mozdulat – és mégis, milyen szégyentelenül kínálja fel magát, mintha ezzel a szégyentelen szenvedéllyel, karcsún, törékenyen és fehéren, azt kiáltaná: tiéd vagyok! harapj belém, és hagyd, hogy vörös rózsákat csókoljak rád cserébe én – hadd lássák, hadd tudja csak mindenki meg, hogy az enyém vagy és én a tied!), de még így is, még most is képes, és tovább csacsog:

– Voltak képek is abban a könyvben?

– Voltak... – Renly a nyakába mormol. Forró az ajka, a fogai a bőrét karcolják, és Lorasnak (ritka pillanat az utóbbi időben) megbicsaklik a hangja, ahogy lehunyt szemmel mondja:

– Milye... milyenek?

Renly egy kelletlen morranással elhúzódik kicsit:

– Komolyan könyvekről akarsz most beszélni? – Felháborodva mered rá.

– A könyvek hasznosak. –  Loras vékony, de meglepően erős karjai szorosan fonódnak a derekára, ő maga arrébb csusszan az ágyban, Renlyt pedig magával, maga mellé rántja. –  Tanulni lehet belőlük. Elgondolkodtatnak. Ötleteket adnak...

Aprót biccent a párna felé – Renly felvont szemöldökkel követi az irányt: valaminek a csücske épp hogy csak, de kikandikál a párnahalom alól... egy könyv... vastag, díszes, arany-vörös bőrkötéses... Azonnal felismeri. Végigdől az ágyon, bebújik a takaró alá, Loras mellé szorosan (Loras átveti a lábát a combján, ő pedig a karját a vállán, így kucorodnak egymáshoz egészen), aztán összevigyorognak még egyszer – és Renly felüti a könyvet.

A könyvet, amire az istenek talán (és Stannis nem győzte hangoztatni ezt) bűnként tekintenek. A könyvet, ami mindezek ellenére mégis – van. Létezik. Tapinthatón, erősen és széttéphetetlenül (pont, mint az összefont ujjaik), és se egy gyűrődés, se egy beszakadt oldal, de még egy karcolás sincs rajta sehol – pedig maguk az istenek sem tudják talán, hányadszor pottyan már elfeledve a földre…