(álomtalan álom)

Roxfort. Első csók. Telihold után, gyengélkedő, merészRemus, zavarbanSirius, James és Madam Pomfrey, mint lelkes Remus/Sirius shipperek.

Megjegyzés: Annyiban AU, hogy Siriusék itt jártak Lumpsluckhoz bájitaltanra. Mert muszáj volt becsempésznem egy félmondatban az örök-klisé Amortentia főzést is. ^^”

- Milyen békésen alszik… - jegyzi meg Sirius fojtott hangon, és megcirógat egy dudort a takarón, ott, ahol nagyjából Remus karját sejti. A fiú arcát nézi közben, a halvány, öntudatlan kis mosolyt a sápadt ajkakon, az orr finom ívét, a seprűs szempillákat. Meg sem rezzenek. Tényleg mélyen alszik.

James tapintatosan elpillant.

Az éjjeliszekrényen bájitalos fiolák girbegurba sora, egy magas, karcsú üvegcse, borostyánszín folyadékkal tele, mellette kettő zömök, az egyik csaknem üres, másiknak nagyjából a felénél kavarog a sűrű, tejszerű lé (fájdalomcsillapító, nagyon erős, James ezt az egyet ismeri. kviddicsbalesetek.), egy egészen apró kis üveg, felcímkézve, a címkén a felirat elmosódott, a címkétől nem látni bele, aztán újra egy nagyobb, ez is majdnem üres, még egy kicsi, egy nagy, egy közepes, vörös, mályva, áttetszőn csillanó. Mindnek rémes íze lehet.

- A bájitalok miatt van, jó sokat kapott – közli Peter a nyilvánvalót, majd megborzongva hozzáteszi: – Nagyon csúnyák most a sebei.

Sirius még mindig Remus karját szorongatja a takarón keresztül. Valószínűleg nem tud róla, James pedig úgy tesz, mint aki nem veszi észre.

Kimerülten dörgöli meg a szemét, a homlokát, reflexből túr a hajába, egyazon a mozdulattal. A szokottnál is kócosabb, szóval bizonyára nagyon jól nézhet ki most, a csajoknak bejön ez az enyhén leharcolt, megtört-megviselt külső, a hős lovag hosszú út után visszatér a nagyvilágból, felnőve, megkomolyodva, lehiggadva, megtapasztalt ezt-azt, tudja már, hogy az élet nem csupa móka és kacagás, és a csajoknak ez valamiért bejön, sőt – hogy ez hogy nem jutott eddig az eszébe?! – talán ez lehet a kulcs Evans szívéhez – de most valahogy még ez a sorsfordító felfedezés sem képes felvillanyozni.

Remus vonásait fürkészi.

Vajon a farkas is ilyen békésen szendereg ilyenkor odabent? Ott szunnyad, készül, mocorog csendben hetekig? Vagy hónapról hónapra születik meg, pusztít és pusztul el, újra és újra, minden teliholddal? Vajon ugyanúgy kínozza őt is a várakozás? Ugyanúgy fáj neki is ez az egy éjszakányi élet, mint Remusnak? Még mindig annyira képtelen gondolat, hogy a farkas és Remus egy és ugyanaz… hogy csak egyetlen Holdsáp létezik. (Holdsáp (a farkas, a szörnyeteg), tegnap éjjel mintha el akarta volna pusztítani magát. Holdsáp (Remus-Holdsáp, legjobb-barát-Holdsáp, Holdsáp-akiért-gondolkodás-nélkül-az-életüket-adnák), ha látná olyankor magát, valószínűleg ugyanazt akarná. Megrendítő a tudat, és hatalmas a felelősség és a bizalom, mégis, megnyugtató, hogy ők olyankor is mellette vannak.)

- Szerintetek meddig kell itt maradnia? – Peter az ujjait tördeli, ropp-ropp-reccs, töri darabokra a csendet.

- Még egy-két nap biztosan – sóhajtja James. – Ki kell magyaráznunk a többieknek, hogy miért hiányzik megint. Félek, Pipogyi szagot fogott…

- Azzal a rusnya, görbe orrával könnyű dolga van – dörmögi Sirius.

Fáradtan kuncognak. James aztán nyújtózik egyet, és felpillant az órára.

- Ideje mennünk – mondja. – Vagyis ideje ennünk. Feltéve, hogy maradt még valami a vacsorából…

Peter felkapja a fejét, riadtan nyikkan, valószínűleg épp az üres tányérokat és kifosztott asztalokat képzeli maga elé. James nem tud ijesztőbbet (és fájdalmasabbat) elképzelni az éjszaka látottaknál.

Elköszön Remustól, nem mintha a fiú tudna róla vagy emlékezne rá, majd Siriushoz fordul, miközben feltápászkodik:

- Maradsz? – kérdi csendesen.

Sirius bólint.

- Még várok egy kicsit. – A mosolya nagyon fáradt és nagyon-nagyon puha. Remust nézi végig.

- Ha felébred – kezdi Peter, és igyekszik halkan arrébb tolni a székét (nem sikerül) – mondd meg neki, hogy egész délután itt voltunk mi is.

- Leckeírás helyett – hívja fel a figyelmüket erre az apróságra James. A hangsúly Remust idézi, megmosolyogják. – Nem lesz elragadtatva, ha megtudja. Vagyis igyekszik majd jól leplezni…

- Mi pedig úgy teszünk, mint aki ezt el is hiszi. – Sirius le sem veszi a szemét Remus arcáról. Nem akarja, nem tudja, eszében sincs, James egy ideje már találgatni sem próbál.

- És mint aki mélységesen megbánta – teszi hozzá, és megszorítja Sirius vállát. – Azért pihenj te is, hm?

- Persze. – Sirius beleásít a szóba. Jamesnek van némi kétsége afelől, hogy barátja felfogta-e egyáltalán, amit mondott neki, de inkább nem firtatja. Sirius nagyon más ilyenkor. Idősebbnek tűnik, érettnek, komolynak, a szemei alatt sötét árkok, a szemeiben szelíd, simogató fény, tisztán, őszintén, szinte már fáj, annyira őszintén. Az utóbbi időben, Remus közelében, egyre több az ilyen törés, amin belátni a harsány, csibészes félmosolyú lázadó álcája mögé. James valamiért büszke rá ilyenkor.

Peter gyomrának sürgető morgása emlékezteti őket, hogy hová is készülnek.

- Viszünk fel neked a szobába enni – mondja búcsúzóul James.

- Nem kell – feleli Sirius. – Megoldom.

- Azért viszünk fel neked a szobába enni.

Sirius egyszerre bólint és vonja meg a vállát.

Ebben maradnak.

James és Peter lábujjhegyen tipegnek végig a termen, az ajtóból még visszanéznek. Újabban mindig így csinálják.

- Egyre furábban viselkedik – biccent Peter Sirius (és Remus) irányába. – Te tudod, mi baja van?

Sirius előregörnyedve ül a széken, és nem csinál semmit, csak néz. Remust nézi. James egy ideig azzal győzködte magát, hogy talán csak ő lát túl sokat abba a nézésbe, nem pedig a többiek vakok. De abban a nézésben tényleg minden benne van, szóval egyértelműen a többiek vakok. Vagy csak nem elég bátrak, hogy lássanak. Egyelőre. Még.

Elmosolyodik.

- Sejtem – mondja végül.

Peter hiába vár a folytatásra.

Valahogy mindketten biztosak benne, hogy a másik lesz az, aki az ajtót majd szép csendben becsukja maguk mögött, szóval egyszerre engedik el. Hangos csattanással csapódik be, visszahangzik, döng, csörög, felriasztja Madam Pomfreyt, a javasasszony rögtön kiviharzik.

Még hallja az ajtón túli ’hoppá!’-t, az azt követő ’futás!’-t, és az azt követő szapora dobogást.

Megcsóválja a fejét. Körbenéz.

A gyengélkedő egyetlen ágy kivételével üres; reggel kiengedték a hétvégi Griffendél-Mardekár meccs utolsó két áldozatát is. Az egyetlen foglalt ágy a túlsó sarokban lévő, a legtávolabbi – évek óta csak a Lupin fiú fekszik ott. Az az ő ágya, mondhatni.

Évekkel ezelőtt felerősítettek oda egy függönyt, az igazgató kérése volt, hogy így lezárva a terem hátsó részét, megóvják a fiút a kíváncsi pillantásoktól és biztosan megőrizzék a titkát. A barátai persze már megint megfeledkeztek róla. Bölcsebb volna pedig elhúzni, ha mást nem, az ágyfüggönyt legalább, hisz sosem lehet tudni, ki, miért csöppen be a kórterembe az éjszaka közepén: rontásig fajuló szóváltások, balul elsült házi feladatok, szerelmi bájitalok (azoknak vannak csak igazán csúnya mellékhatásai!), megfázás, gyomorrontás, múlt héten egy elsőéves bokáját törte pár szeszélyes lépcsőfokon.

Újabb fejcsóválás, felelőtlen fiatalság, és Madam Pomfrey határozott léptekkel megindul Remus ágya felé.

Aztán meg is torpan hirtelen, amint észreveszi az ágy melletti széket, pontosabban a rajta ülő alakot, és kénytelen egyetlen perc alatt harmadszor is megcsóválni a fejét, mert Merlinre, hányszor kell még elmondani, hogy a betegnek pihennie kell, hogy a gyengélkedő nem találkahely, és bár elismeri, hogy az esetük kivételes, és Lupinnak kifejezetten jót tesz, ha a barátai között ébredhet – de ez akkor sem mehet így tovább! Ráadásul a Black fiú az, megint. Ki más.

(Rendes gyerek a maga módján azért. Black ugyan, le sem tagadhatná, fehér bőr, fekete haj, magas, karcsú termet, büszke tartás, gőgös, de feltűnően szép metszésű arc, enyhe gúny a pillantásában, nemtörődöm nyegleség minden mozdulatában, és mégis – egy vérfarkas ágya mellett virraszt, hónapról hónapra. És ő marad mindig legtovább a három fiú közül.)

Madam Pomfrey – maga sem érti, miért – kivár.

Vannak ezek a pillanatok, és van ezeknek a pillanatoknak egy sajátos varázsa, meghitt csendből és feszült izgatottságból szőtt könnyű lepel, puha, sejtelmes ragyogás, valami nagy dolog van most itt készülőben, inkább csak érezzük, még mielőtt tudnánk. Tudni annyit tudunk, hogy nem moccanhatunk, legjobb, ha visszafojtjuk a lélegzetünket is, hiszen ezek a pillanatok nagyon, nagyon törékenyek, elég egy óvatlan mozdulat, egy köhintés, egy koppanó cipősarok, és szétfoszlanak a semmiben. Elszalasztott pillanatok darabkái lebegnek körülöttünk.

És Black ebben a pillanatban előrehajol, előrenyúl, a keze bizonytalanul úszik a homályban, Lupin arcához közelít, alig pár centire van tőle, de végül csak lehull puhán, és beleolvad az ágynemű makulátlan fehérjébe.

Megigazgatja a takarót a fiú vállán.

Nem húzódik el.

Ujjai átsiklanak Lupin nyakára, nem is érinti talán, és mintha várna, barátja vajon mozdul-e, felébred-e.

(Remusszal nyugtatót, fájdalomcsillapítót és Álomtalan Álmot itatnak ilyenkor. Egyre rövidebb ideig hatnak. A farkas nem akar pihenni.)

A takaró mély, egyenletes ritmusban süllyed és emelkedik tovább, és Blacknek ez szemlátomást bátorságot ad: megsimogatja Lupin arcát, közben odahajol hozzá, fölé, óvatosan és nagyon-nagyon lassan.

És összeérinti a szájukat.

Hallani az aprócska cuppanást.

Ezek a pillanatok, még ha jobbára nem is sajátjaink, és az adott percben minden bizonnyal tolakodónak érezzük hívatlan jelenlétünket, visszagondolva mégis megtisztelő, melengető emlékek lesznek. A részesei voltunk, vagyunk valami különlegesnek.

Ez a pillanat most röpke-rövidke, még arra sem elég, hogy Madam Pomfrey illendőn elfordítsa a tekintetét, és Black már ereszkedik is vissza a székre, felsóhajt, ábrándosan, szomorún, a holdfény élesen-tisztán festi meg a vonásait, profilját. Madam Pomfrey soha nem látta még ennyire sebezhetőnek és közelinek ezt a fiút.

Fájdalmas lehet ezt érezni egy barát iránt. Fájdalmas lehet rádöbbenni, hogy ez több mint kamaszos kísérletezés, kíváncsiság, és csak tovább ront a helyzeten az az amúgy mosolyogtatóan bájos ártatlanság, hogy félnek észrevenni: mindketten ugyanazt érzik egymás iránt.

- Mr. Black… - Sirius felkapja a fejét. Összerezzen, elpirul, de a tekintete kihívó, védekezésre és visszavágásra kész, ott csillog benne a rajtakapottak zavara, a dac és a fájdalom. Madam Pomfrey a szomszéd ágyra mutat, annyit mond: - Csendben közelebb húzhatja, ha maradni szeretne éjszakára.

*

(Csak álom volt…)

- Sirius…

- Tapmancs…

- Sirius…

Remus ülőhelyzetbe tornázza magát, felszisszen, fáj, Sirius felriadva szabályosan lezuhan a szomszéd ágyról, összekapja magát, azonnal mellette terem, gyöngéden visszanyomja a párnára. Remus megragadja a karját.

- Miért vagy itt? – kérdezi rémülten. – Megsérültél? Bántottalak?

Sirius megrázza a fejét. Szabad kezével megcirógatja Remus kézfejét, lefejti a csuklójáról a vékony, csontos ujjakat. Megszorítja-megsimítja még egyszer a kezét, mielőtt a takaróra helyezi. A tenyerét rajta felejti.

- Semmi bajom – mosolyogja. – Madam Pomfrey megengedte, hogy itt maradjak veled.

Remus gyanakodva pislog körbe, barátjára, körbe, újra rá. (Biztos, hogy csak álom volt…)

- A többiek?

- Jól vannak. Itt voltak ők is egész délután – a lelkemre kötötték, hogy ezt elmondjam... Kérsz csokit? – Sirius felélénkül. Hátrafordul valamiért, elhúzza a kezét. Hűvös az érintése hiánya. Remus szomorúan rázza meg a fejét.

- Madam Pomfrey délben belém tuszkolt egy tányér levest…

- És?

- Visszajött.

- A csoki finomabb – lebegtet be Sirius az arca elé egy óriás tábla nugátos csokoládét. Játékos a mozdulat és játékos a hangja is. A tekintete aggódó, komoly. (Sirius sosem tudott elég jól színlelni.)

Remus keserűn mosolyodik el.

- Nem az ízzel volt a baj.

Sirius szótlanul nézi egy darabig. Aztán szusszan egyet, elteszi a csokit, ficereg, helyezkedik az ágy szélén. Éppen elférnek úgy, hogy nem érnek egymáshoz. Várakozástól feszül közöttük a hajszálnyi tér.

- Hogy vagy? – Sirius a létező legfölöslegesebb kérdéssel töri meg a mélyülő csendet. Remus elfordítja a fejét. Odakint feltámadt a szél, versenyt futnak a felhők a hízott hold előtt.

- A szokásos – mormogja végül. Nem akar beszélni róla. Sirius újabb rövid csend után mégis folytatja:

- Elég… durva volt a tegnap éjjel… - Lejjebb csusszan, az oldalára gördül, felkönyököl. Így most szinte már fekszenek egymás mellett, a combjuk, karjuk összeér, és Sirius arca is nagyon közel van. Esőillatú a haja. Megázhatott tegnap éjjel. - Biztos nem akarsz beszélni róla? Talán jót tenne… vagy nem tudom...

Talán jót tenne…

Remus kelletlenül vág bele:

- Nem emlékszem semmire. Amióta velem vagytok közben, van, hogy akad pár emlékem, de most megint… semmi. – Siriusra néz. – Mi történt?

- Igazából… - Sirius komoran dünnyög. Remus azon töpreng, mikor hallotta utoljára (hallotta-e már) Siriust ennyire komoran dünnyögni. – Igazából csak a vége volt nagyon rossz. Amikor visszaváltoztál… Mintha… - Megrázza a fejét, elharapja a folytatást.

- Mintha?

- Nem is tudom… - Sirius habozik. – Mintha…

- Nyugodtan mondhatod.

- Mintha a farkas nem akarta volna - suttogja.

Remus bólint egyet.

Hullámozva imbolyognak körülöttük az árnyak, sodorják, forgatják magukkal az ágyat, a szél az oka, vagy talán ő szédül ennyire, az egyetlen biztos pont Sirius tekintete, megkapaszkodik benne.

- Miket csináltam… csinálok olyankor?

Sirius eltöpreng a válasz előtt. Talán azon, hogy mennyit áruljon el. Vagy hogy hogyan fogalmazza meg.

- Kiabálsz – mondja végül csendesen. - Bántod magad. És olyankor Ágassal sem tudjuk megakadályozni. Az át- és visszaváltozások alatt nem, csak közben. És azok mindig… túl sokáig tartanak.

- És még?

Sirius felsóhajt, a párnára hajtja a fejét. Egy tétova rezdülés, mintha a karja ölelésre indulna Remus mellkasa felé, de az utolsó pillanatban megálljt parancsol magának. A takaró csücskével babrál.

- Nehéz… nehéz megfogalmazni. Nehezebb, mint hittem. - Szomorkásan mosolyog fel rá.

- Tudni szeretném. - Remus az oldalára fordul. (Siriusnak igaza volt. Tényleg jót tesz. Jó végre beszélni róla.) Szemben fekszenek egymással, a homlokuk szinte összeér, az arcán érzi Sirius lélegzetét. - Ez az életem. Egy része az életemnek, amiről jóformán semmit sem tudok. - Várakozón néz rá. Egy kóbor hajtincs csiklandozza a homlokát, de képtelen súlynak érzi a kezét, nincs elég ereje, hogy felnyúljon és kisöpörje onnét. Sirius megteszi helyette. Óvatosan ér hozzá.

- Olyan… erősnek tűnsz – kezdi aztán. – Félelmetesen erősnek, de védtelennek is. Van benne… valami borzasztó és lenyűgöző egyszerre. Rettenetes az egész, de még Féregfark sem tudja elfordítani a fejét. Pedig tudod, mennyire nem bírja az ilyesmit, a vért… Emlékszel, mikor legutóbb megvágta véletlenül az ujját? – Sirius terelne.

Remus nem.

- És te?

- Én segíteni szeretnék. De nem tudok. – Sirius felszusszan. Még mindig a takarót gyürkészi, dühödten szorítja az öklébe, az anyag húzódik, megreccsen. – Utálom, hogy nem tudok.

- Rengeteget segítetek. – Remus rámosolyog puhán. – Miket szoktam kiabálni?

- Nem nagyon lehet érteni. A hangod olyankor, nem is tudom… nem igazán emberi. – Remus arcán megrándul egy apró izom, és Sirius rádöbben: nagyon rosszul fogalmazott. Gyorsan hozzáteszi: - Egyszer mondtad a nevemet. Az már utána volt mondjuk, de… az volt. A nevem – fejezi be sután. (Az igazság az, hogy Remus nem egyszer mondta már az ő nevét olyankor. Sokszor motyogta, sóhajtotta, hívta. Csak őt, a többieket nem. Ezek szerint nem emlékszik erre sem.)

- Tényleg? – Remus zavartan felkuncog. Gyönyörű ilyenkor, Sirius bármeddig elnézné, és bármit megtenne azért, hogy gyakrabban lássa így. És hogy ne lássa többet hirtelen, megtörten lehervadni ezt a mosolyt. Remus csendes-komolyan beszél tovább, lesüti a szemét: – Sajnálom, hogy végig kell néznetek. Szánalmas, visszataszító látvány lehetek, ordítva, meztelenül, sebesen, véresen, és ki tudja, mi mindent csinálok még, amit nem mondasz el…

- Semmi olyat, ami miatt egy pillanatra is megfordult volna a fejünkben, hogy magadra hagyjunk. Felejtsd el ezt a butaságot, jó? - Sirius az álla alá nyúl (Remus összerezzen), kényszeríti, hogy ránézzen. – Szeretünk, Remus. A barátunk vagy. Nem hagyunk magadra soha.

- Amíg nem lesz saját életetek. Családotok… - Már kimondta, mire észbe kap. Elszégyelli magát, az irigység, a normális élet iránti vágyai miatt, saját ostoba, lehetetlen álmai miatt. (’Szeretünk, Remus.’ De egyértelműen hozzátette: ’A barátunk vagy.’ És végig többes számban beszélt.) (Sirius és James gyakran beszélnek többes számban, mintha egyek lennének, ők ketten.) (Attól még „én”-t jelent az a „mi”.) (Az akkor azt is jelenti, hogy mégsem álom volt talán…)

Nem várja meg Sirius válaszát, helyette azt kérdezi:

- Tényleg nem csináltam semmi kínosat?

- Tényleg nem csináltál semmi kínosat.

- Hát… - Zavartan felkuncog. - Most mindenesetre nagyon kínos lesz, ha nem jutok ki egy percen belül a mellékhelyiségbe…

Sirius megkönnyebbülten mosolyodik el.

- Kikísérhetlek? – Azzal felpattan, megkerüli az ágyat, felajánlja a karját, parancsolj, játék ez is, fáradtan nevetnek.

Remus hagyja, hogy talpra segítse, aztán elüti finoman a kezét: nem kell őt vezetni, mint valami magatehetetlen nyomorultat vagy gyereket. Sirius megérti. Csak mellette van, épp annyira közel, hogy a közelsége biztonságot adjon. És hogy, ha úgy alakulna, el tudja őt kapni. A kanyar után kell is. Onnantól viszont már két karral öleli magához, együtt lépegetnek, bal láb, jobb láb, vigyázz, elbotlunk egymásban, megtartalak, ne félj.

Az ajtót nevetve, kipirulva érik el.

- Innen – Remus megköszörüli a torkát. Valamikor (valamikor a kanyar után) egészen berekedt. – Innen szerintem menni fog egyedül is, köszi.

- Biztos? Nyugodtabb lennék, ha foghatnálak… Nem nézek oda.

Remus hiába várja a csintalan, féloldalas vigyort – úgy tűnik, Sirius ezúttal teljesen komolyan beszél. Szóval most az ő feladata lesz elviccelni a helyzetet.

Hátrafordul kacéran, a keze már a kilincsen, felvonja a szemöldökét.

- Mit akarsz te fogni?

Sirius végre elvigyorodik.

- Attól függ… Mit szeretnél? – Ráharap az ajkára.

Remus elkapja a tekintetét. (Mit szeretnék? Hogy ne legyél ennyire félreérthető…) (És ha tényleg nem álom volt…?) (Akkor viszont egyértelmű…) (Nem lehet…) Idegesen nevetgélve csóválja meg a fejét, és eltűnik az ajtó mögött.

Sirius háta-válla koppan a vékony falon, ahogy nekitámaszkodik.

- Ha látsz holnap egy csúnya monoklit Ágas szeme alatt – szólal meg odakint, és Remus hálás, hogy nem csendben kell pisilnie. Kevés hülyébb hang létezik. (Persze így is kihallatszik. De így nem zavarja annyira.) – ne aggódj, nem te voltál.

- Megint randira hívta Lilyt?

- Bájitaltanon. Előtte majdnem leégette a haját.

- Lumpsluck megint párba osztotta őket?

- Jahm. Tuti össze akarja őket hozni.

Remus fáradtan kuncog.

(Lumpsluck őket is párba osztotta nemrég. A hivatalos indok persze az mindig, hogy a Sirius-Jamest párost kell szétválasztani, hogy eredményesebben dolgozhassanak, de… azon az órán főztek először Amortentiát. Nem érezte a bájital szagát, csak Sirius bőrének mindent belengő nyáréjszaka-illatát…) (Azt érezte az előbb, álmában is…)

- Kérhetek valamit?

- Mondd.

Remus szemlesütve lép a mosdókagylóhoz. Véletlenül sem akar a tükörbe nézni.

- Van kint valahol fogkefe és fogkrém, egy piros pohárban, elvileg. Behoznád?

- Persze. – Sirius körbenéz. A poharat rögtön kiszúrja az ágy melletti asztalkán, térül-fordul, illemtudón kopogtat aztán. Remus azonnal ajtót nyit, kis híján orrba vágja. Arcot moshatott, nedvesek a tincsei a homloka körül. Sirius szeretné rajtuk végigfuttatni az ujjait. Úgy nyújtja át a kis csomagot, mint egy pompás rózsacsokrot. – Ez az, ugye?

- Igen. – Egy pillanatra összefonódnak az ujjaik a fogmosópohár körül. Remus orcáit vagy a lázpír színezi még, vagy elpirult, lehetetlen eldönteni. - Köszönöm.

Sirius nekidől az ajtófélfának. (Majdnem elvéti. Ez van, amikor az ember próbál épp nagyon laza lenni.) Félrebiccentett fejjel, ábrándos tekintettel, idétlenül vigyorogva figyeli, ahogy Remus neki háttal, kicsit meggörnyedve a mosdókagylónak támaszkodik. A vizet elzárja fogmosás közben. Sirius megnedvesíti az ajkát, és érzi azt, a mostanság túlságosan is ismerős bizsergést a torkában, a szíve táján, a gyomrában (és az ágyékában), miközben végigpillant rajta lassan: méztincsek, hattyúnyak, angyalszárny-lapockák (és puha, cirógatásra váró bőr) a vékony pizsamafelső alatt, falatnyi fenék, a nadrág rásimul, ahogy kissé előrehajol, a szárai túl rövidek, kikandikálnak alóla a csontos, fehér bokák. A papucsa a kelleténél legalább két számmal nagyobb.

- Hihetetlen vagy… - Sirius motyog.

- Hm?

- Hihetetlen vagy.

Remus megpördül, szájában a fogkefével értetlenül, csodálkozva mered rá. Pár másodperc, és Sirius rádöbben, hogy egyrészt hangosan kimondta – másrészt, ha már hangosan kimondta, érdemes lenne megmagyaráznia.

- Komolyan. Még én is hülyén néznék ki pizsamában, te meg… - Remus felé gesztikulál, ezzel letudva a bővebb magyarázatot. Úgysincsenek rá szavak.

- Igen? – Remus azért várná őket.

- Te meg… - Sirius még hevesebben mutogat felé. – Te milyen kis helyes vagy már benne.

Remus lepillant magára, elnyűtt-kinőtt, egykoron kék, most piszkosfehér pizsamájára, a varrás mentén, itt-ott kisebb-nagyobb lyukak tátonganak ((Sirius hamarosan majd ’csikipont’-nak nevezi el őket, és kötelességének érzi, hogy keresztülfúrva rajtuk az ujjait, megcirógassa Remus csupasz – és igazságtalanul csiklandós – bőrét minden egyes ilyen helyen.)), a felső ujja az alkarja felénél, a nadrág szára jó pár centivel a bokája fölött lifeg. Röhejesen nézhet ki, mégis, képtelen elfojtani egy boldog-félénk, fogkrémhabos mosolyt. Visszafordul a csap felé, érzi a hátán Sirius tekintetét, elszántan sikálja a fogát, köp, öblít, köp, felegyenesedik. Belenéz a tükörbe. Az arca nyúzott, cserepesre repedt a szája, igyekszik figyelmen kívül hagyni, megigazgatja a haját, hátrasimítja, ahogy tanulás, olvasás közben szokta, túl rendezett, beleborzol inkább, James arra esküszik, ő csak tud valamit… Nagy levegő, beszív, kifúj, most vagy soha.

- Kész vagy? – kérdi Sirius.

Remus bólint.

- Várj – mondja aztán, mikor Sirius odalép hozzá, hogy az ágyhoz támogassa. - Nem akarok visszafeküdni még.

- Akkor? – Sirius azért, biztos, ami biztos, átkarolja. Megvillant egy cinkos félmosolyt, még úgy is, hogy egyértelmű, Remus jelenlegi állapotában szó sem lehet semmiféle kóborlásról vagy csínyről. – Mit csináljunk?

- Nem tudom, csak… - Remus tanácstalanul pillant körbe. Az ablak ott van egy karnyújtásnyira tőlük, biccent egyet felé, közelebb húzódnak. A szél elűzte a felhőket, az éjszaka tiszta, ezüstfényű, csillagos. Remus a holdat nézi. - Milyen, amikor egészen tele van? Szép?

Sirius keze végigsiklik a hátán, le a derekára, akarva-akaratlanul simít végig a kézfején, mielőtt elengedi. A karjuk azért így is összeér.

- Hát, tulajdonképpen olyan, mint most. Rideg, de… szép, végül is, ja.

- Magányos.

- Mi? – Sirius reflexből rákérdez. Siriusszal gyakran megesik, hogy előbb kérdez, mint gondolkodik. (Vagy csak szereti hallgatni, ahogy Remus magyaráz neki.)

- Tudod, a szüleim sokáig nem akarták elmondani, hogy mi történik ilyenkor velem. Biztos azt hitték, hogy nem érteném meg vagy megijednék, vagy hogy ha nem beszélnek róla, nem is létezik, nem tudom. Anya helyette rengeteg mesélt a holdról. A legtöbbet szerintem ő találta ki, kizárt, hogy ennyi mese létezne, amiben a holdnak varázsereje van, vagy amiben a főhős el van átkozva… Egyszer majd megkérdezem tőle. A vége mindenesetre az lett, hogy sajnálni kezdtem a holdat. Amiért olyan magányos ott fent. – Tart egy kis szünetet. A tekintete kitartóan az égre, a holdra szegezve. - Persze az voltam én is. Sokat költöztünk, tudod, arról már meséltem, és a szüleim amúgy sem szívesen engedtek a többi gyerek közé, szóval… Akkoriban a hold volt a legjobb barátom. Ironikus, nem?

Sirius rápillant, Remus érzi, odafordul hozzá. Sirius szemei visszatükrözik az eget, vagy az ég tükrözi vissza Sirius szemét, Remus azon sem lepődne meg, ha kiderülne, az ő pillantása lobbantja fel a csillagok fényét. Ez a pillantása. Ahogy most rá pillant.

- Már nem vagy magányos.

- Már nem.

Hallgatnak.

Remus lassan fáradni kezd, nekidől Sirius mellkasának, a vállának dönti a fejét, ahogy felhunyorog rá.

- Fura álmom volt az előbb…

- Mi volt benne?

- Egy csók.

Sirius nyel egyet.

- Az… az nem olyan fura – dadogja. Nagy levegő, összeszedi magát, majd könnyednek szánt hangon folytatja: - Úgy értem, biztos sokan álmodnak ilyesmit. Ágas is sokszor cuppog álmában.

Remus elmosolyodik. Sirius szíve szaporán dobol a füle alatt, és ezen nem változtat a tudat, hogy a sajátja bizonyára ezt is bőven túlharsogja.

- Nem az a fura – mondja lassan, elgondolkodva. – Hanem hogy egy nagy pohár Álomtalan Álom után álmodtam…

Sirius meginog.

Remus zavart kis mosollyal annyit mond:

- Legközelebb várd meg, míg megmosom a fogam.

Sirius közel hajol. A szemében felismerés-elismerés követ csodálkozást, mosoly rebben az ajkán, a keze visszatalál Remus derekára.

- Már megmostad.

Remus lehunyja a szemét.

- Meg...

Sirius ajkai forróak, puhák, és remegnek kicsit.

Hátrasimogatja Remus haját, mikor újból egymásra néznek.