Újévi pillanat

Első csók. Szilveszter, gyengélkedő, tükör-James, magántűzijáték, roxfortos tűzijáték, újévi fogadalmak, Hamupipőke-Remus, igazi-griffendéles-Remus.

Együtt számolnak vissza:

Öt.

Négy.

Három.

Kettő.

Egy.

Boldog új évet!

Egymásnak, majd a takaró gyűrődésének támasztott tükörnek koccan két bögre: becsempészett pezsgő gyöngyöz a mélyükön.

- Oké, srácok - mondja tükör-James -, én mentem. Oh, és Tapmancs...

- Mi van?

- Tudod... - Remusra sandít, Siriusra kacsint - aztán elsötétül a tükör.

Remus megszeppenten pislog:

- Ez meg mi volt?

- Fogalmam sincs - vágja rá Sirius túlzott elánnal, és megelőzendő a további kérdéseket, gyorsan felpattan inkább, a gyengélkedő ajtajához siet, résnyire nyitja, kikukucskál rajta: tiszta a terep. - Ezt figyeld... - kucorodik vissza Remus mellé az ágy szélére, majd széles ívet rajzol pálcájával a levegőbe.

Először csak apró, aranyló szikrák izzanak fel körülöttük, aztán, ahogy a fák rügyei a nap hívó szavára, ragyogó lángvirágokká lobbannak Sirius pálcájának következő utasítására - vörös, kék, lila és zöld csóvák röppennek szerteszét, hogy négy, sziporkázó alakká egyesüljenek a végén: egy farkas, egy kutya, egy szarvas és egy patkány izgatottan cikázó kergetőzése csempész fényt és elfojtott kuncogást a helyiség komor sötétjébe. A rövid bemutató után egyszer csak megtorpannak, majd, a kutyával az élen, egyenesen Remus felé iramodnak: vidáman szökkennek a levegőben, aranyló csillámmal hintik útközben az ágyat – és elillannak hirtelen a folyosón koppanó léptek közeledő neszére. 

Sirius gyorsan a takaró alá rejti a pálcáját. 

A következő pillanatban aztán már nyomódik is le a kilincs, az ajtórésben pedig megjelenik Madam Pomfrey felvont szemöldökű, saját fejlesztésű - azaz biztonságosnak távolról sem minősíthető - bűbájt szimatoló arca:

- Minden rendben idebent?

- Természetesen - felelik kórusban. Az arcukon tökéletesen egyforma, ártatlan - ahhoz valahogy mégis túl széles mosoly...

Madam Pomfrey lemondón csóválja meg a fejét:

- Rendben, fiúk, az új esztendő alkalmából kivételesen úgy teszek, mint aki ezt el is hiszi... És Mr Black - fordul vissza egyetlen lépés után -, kérem, idén legyen az az újévi fogadalma, hogy a következő huszonnégy órában nem okoz semmi galibát.

- Igenis! - hangzik a készséges felelet.

Cinkosan kuncognak össze, miután Madam Pomfrey újabb fejcsóválással, valamint egy "Reménytelen..." sóhajtással rájuk zárja az ajtót, és visszasiet a nagyteremben ünneplő társasághoz.

 

- Tényleg - kezdi Remus -, neked van valami, amit megfogadsz erre az évre?

- Nincs. - Sirius megrázza a fejét. - A pillanattól függ úgyis, hogyan döntök, vagy mit teszek - nem attól, amit hónapokkal korábban megfogadtam magamban... Neked?

Remus elgondolkodva harapja be az alsó ajkát - Sirius ösztönösen megnedvesíti a sajátját.

- Nekem - szólal meg végül tétován, miközben felhúzza a térdét, és átkarolja magát - igazából van valami, de... Az inkább csak kívánság.

- Miért? – Sirius megtámaszkodik az oldalán, ahogy érdeklődve szembefordul vele. Összeér a válluk.

- Nem vagyok elég bátor hozzá.

Sirius összevonja a szemöldökét:

- Griffendéles vagy.

- De épphogy csak...  - emlékezteti Remus. - Ne feledd, hogy majdnem a Hollóhátba osztott a Süveg...

- Fel is gyújtottam volna ott helyben! - csattan fel Sirius. Megragadja barátja csuklóját, mintha ezzel a mozdulattal is jelezni kívánná: nincs az a fejfedő, mágia, emberi vagy akár ember feletti lény, aki elragadhatná tőle őt.

Remus halkan kuncog:

- Akkor még nem is ismertél...

- Mindegy. Akkor is.

- Eleinte ki nem állhattalak - vallja be Remus rövid szünet után könnyeden. - Hangos voltál, beképzelt, gúnyos és szemtelen. Sőt, néha egészen félelmetes...

- Mégis megkedveltél. - Sirius megereszt és féloldalas vigyort: abból az ellenállhatatlan, felkavaró fajtából. Remus szelíd mosolygással felel: abból az ellenállhatatlan, felkavaró fajtából...

És akkor ott a pillanat.

A pillanat, mikor Sirius ujjai Remus csuklójáról a kézfejére siklanak.

A pillanat, mikor közelebb hajol.

A pillanat, mikor...

-- mikor felsüvít, felvillan, feldörren odakint a tűzijáték.

Sirius káromkodik egy cifrát magában. Remus még mindig vár: a szeme hunyva, az orcáin halvány pír - Sirius elengedi a kezét, hogy megérintse, hogy az ujjaival rajzolja körbe a rózsás foltokat, hogy bőre puhaságát tapintsa, mikor...

-- mikor Remus kinyitja a szemét. Csalódottságot csillant benne a beszűrődő fény, ahogy elhúzódik kicsit:

- Hát ez... - kuncog zavarodottan - nem túl jó időzítés, mármint... - megköszörüli a torkát - bőven elmúlt már éjfél.

- Minden évben ez van - Sirius egy bosszús szusszantással hátravágja magát az ágyban. - Mindig Hagridra bízzák, hogy indítsa be a cuccot, ő meg persze ilyenkor már tajtrészegre issza magát, aztán csúszik az egész... Azért megnézzük közelebbről? - biccent az ablak felé keserűen. 

Remus lelkesen bólogat.

Sirius felkap egy pokrócot a szomszéd ágyról, és barátja vállára teríti, ahogy segít neki felkelni – természetes, törődő mozdulat, nincs benne se szánalom, se sajnálat. Remus hálás mosollyal köszöni meg. Sirius tenyere óvón a hátának simul, majd egy gyors összepillantás ("Rendben vagy?" "Igen.") után nekivágnak a durván ötméteres távnak. 

Remusnak az utóbbi időben már nincsenek komoly sebei, kimerült és erőtlen csupán, a térde most valahogy mégis jobban remeg, mint ahogy azt a tegnapi telihold indokolná, és egy szerencsétlen lépésnél elhagyja az egyik papucsát - Sirius gondolkodás nélkül térdel le elé, a lábára csúsztatja (Sirius nem ismeri a mugli meséket. Remus később majd elmond neki egyet.).

Végül azért csak elérik valahogy az ablakot.

A pokróc egyik fele aztán hamarosan átvándorol Sirius hátára, Sirius karja pedig Remus vállára, és így, egymáshoz simulva, egymásnak támaszkodva nézik szótlanul a fények pazar játékát az égen... többnyire. Egyébként pedig egymás arcán és szemében - persze csak lopva, és valami tréfás kedvű, kárörvendő véletlen folytán, mindig pont felváltva.

- Gyönyörű... - jegyzi meg Sirius egy idő után. Épp nem az eget nézi.

- Tényleg az. - Remus természetesen az eget nézi. Aztán Siriusra sandít: - Bár a tiéd jobban tetszett az imént.

- Mi? - Sirius lassan ocsúdik fel. - Jah, hogy az... Az csak ilyen kis - legyint - rögtönzés volt, tudod.. 

- Értem. - Remus ajkán halvány mosoly bujkál. - Akkor nyilván rosszul láttam, és nem ezt a kis - leutánozza Sirius előbbi hanyag mozdulatát - rögtönzést gyakoroltátok Ágassal úgy másfél hónappal ezelőtt...

Sirius kínosan grimaszol:

- Lebuktam?

Remus szembefordul vele:

- Le. De így még jobban örülök neki.

- Amúgy... - Sirius nyel egyet, közben pedig hősiesen próbál nem tudomást venni arról, milyen közel állnak most egymáshoz, hogy Remust gyakorlatilag a karjaiban tartja, és hogy Remus szemében milyen igézőn ragyognak azok az aranyló fények... - Tudnod kell, hogy az én ötletem volt az egész, Ágas csak besegített kicsit, de én találtam ki, hogy izé, kéne valami, mikor kiszámoltam, hogy tudod, hogy mostanra esik, mármint a telihold, és... - nem fejezheti be, mert Remus ebben a pillanatban lábujjhegyre áll, eltünteti az arcuk közti távolságot, és lecsókolja az ajkáról a folytatást: a történelem legboldogabb és legesetlenebb kis csókja talán. De igazán griffendéles.