Vihar, csepp-csepp-esőcseppek, várakozó Remus, ázott Tapmancs, feltoluló emlékek, valamikor a negyedik kötet utánról.
Vadul vijjog odakint a vihar. Sűrű felhőtakaróba burkolózik most a Hold, minden sötét és elmosódott, csak az éjfekete égbolton cikázó villámok fénye villog időnként fenyegetőn. Nyomukban megdörren az ég, úgy, hogy haragjába az egész föld beleremeg. És az eső csak ömlik tovább, eltökélten és feltartóztathatatlanul, a szél recsegve-ropogva rázza és szaggatja a fák ágait, zörgeti a tetőn reszkető cserepeket, és az ablak résein át beszökik a mesébe illően aprócska ház szegényes kis szobáiba.
Remus keserű gúnnyal és fanyar elégedettséggel figyeli a poros padlón vöröslő, repedt peremű fazékba komótosan potyogó vízcseppeket. Egy egyszerű bűbájjal befoldozhatná a tetőn tátongó lyukat – de ez így, a felhólyagosodott plafonnal, csorba edénnyel és mocskos vízzel egészen hangulatos. Kifejező. Tökéletesen kifejezi saját nevetséges nyomorúságát.
Hirtelen baljós neszezést, halk kaparászást hall az ajtó felől. Pálcáját szorongató ujjai egészen elfehérednek, mire végigsiet a rövid, sötét előszobán, aztán mély levegőt vesz, és egy gyors, határozott mozdulattal feltépi a viharvert ajtót. Hatalmas, koromfekete állat suhan el mellette, és a kis lakás fülledt levegője ázott kutyaszaggal, Remus mellkasa pedig szívsajdító melegséggel telik meg egyszerre.
- Sirius…?
Még ki sem ejti a nevét, a férfi máris ott áll előtte: hosszú hajából csöpög a víz, mocskos, szakadt talárja szorosan tapad csontsovány testére, tekintete zavaros, gyorsan, hadarva beszél és zihálva kapkod levegő után.
- Visszatért, Voldemort visszatért. Harry… Harrynek sikerült, ő elmenekült, de egy másik… egy másik fiú meghalt. Megint kezdődik… Kezdődik elölről minden, és…
- Sirius…
- … nekünk készen kell állnunk… Cselekednünk kell…
- Sirius…
- A Rend, Dumbledore parancsa… azonnal értesítenünk kell a Rend többi… - elharapja a mondat végét és elkerekedett szemekkel, megrökönyödve bámulja a két főre megterített, rozoga kis asztalkát. A keserű felismerés nyomán megvonaglanak beesett arcán az izmok, és a lassan csonkig égő gyertyaszál pislákoló fénye egészen eltorzítja vonásait.
- Én… sajnálom – rekedt és elfúló a hangja, és kerüli a másik pillantását. - Nem… nem tudtam, hogy… Remus, te vársz valakit? – hirtelen fordul felé, és még Remust is meglepi az az indulat, az a számon kérő harag és vád, ami ennyi idő után is képes fellobbanni a tekintetében… de csak egy pillanatra. Aztán nem marad más, csak tompa fájdalom és fásult lemondás a szürke szemekben.
- Úgy egy éve – feleli egyszerűen, majd Sirius értetlenkedő pislogását látva, könnyednek szánt hangon folytatja:
- Gondoltam, biztos éhes leszel, ha majd egyszer erre jársz – megkockáztat egy bizonytalan kis mosolyt barátja felé –, úgyhogy mindig két főre terítek. Csak, hogy ne húzzam az időt a tányérok keresgetésével.
Sirius egy darabig szótlanul áll, összevont szemöldökkel, hitetlenkedve mered maga elé, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed - majd egész testében megremeg és leroskad a közeli székre.
Remus letérdel elé - a padló kemény érintésétől éles fájdalom nyilall csontjaiba, de nem törődik vele. Két keze közé fogja szerelme arcát, és reszkető ujjakkal tapogatja a száraz, pergamenszerű bőrt, a talán már nem olyan telt, de még mindig érzéki ajkakat, az orr finom ívét, a hosszú szempillákat, a sötét szemöldök határozott vonalát - és csak most hiszi el, hogy mindez valódi, hogy Sirius megint valódi, és így, elmélyült ráncokkal és elkínzott vonásokkal is sokkal, de sokkal gyönyörűbb, mint csillapíthatatlanul epekedő vágyainak hamis álomképeként a hosszú és magányos éjszakákon.
Végigsimít a csapzott, ápolatlan tincseken, a csontos vállakon, majd féltő gonddal veszi tenyerébe párja sebes kezeit, ajkaihoz emeli őket, és lecsókolja róluk a sarat és a vért, mintha az így eltűnő kosszal együtt az elveszett évek is semmivé foszlanának. Saját nyaka köré fonja Sirius vékony karjait, ő maga pedig kedvese beesett mellkasára hajol, és lehunyt szemmel hallgatja a szívverését, az édes, régi dallamot.
Elmosolyodik, ahogy eszébe jut az a forró, szerelemillatú éjszaka, mikor pihegve omlott párja mellkasára, és kábán megjegyezte, hogy Siriusnak még a szívdobogása is különleges, hogy az ő „bumm-bumm”-jai valahogy szebbek és őszintébbek más szívek otromba kalapálásától. És Sirius akkor végtelen komolysággal nézett rá, és szemrehányó hangon közölte, hogy ez csak természetes, hiszen az ő szíve nem az unalmas és közönséges „bumm-bumm”-okat kántálja, nem, az ő szíve dalol: azt dalolja, hogy „Re-mus, Re-mus”.
És most is ugyanaz a dallam, kicsit talán halkabb és erőtlenebb, de ugyanolyan szép és őszinte, és ő ugyanazzal a gondtalan békességgel hallgatja - míg a tompán dübörgő „Re-mus”-okat el nem nyomja egy mélyről jövő, öblös morajlás… korgás?
Kíváncsian pillant fel, mire Sirius cserepes ajkai szégyenlős vigyorra húzódnak.
- Remus… Mi a vacsora?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: