Évszakok

Gondolatok és négy apró jelenetecske, bennük a fiúk szerelmének története, a roppant elcsépelt
tavasz-nyár-ősz-tél klisére bontva.

Megjegyzés: kísérleti bigyusz, csupagiccs. Szóltam. (Bár a töredékes kis sorokat szeretem benne. :$)

Remus olyan, mint a tavasz. Holdszínű harmat vadvirágok hamvas szirmain. Gyöngypermet zápor, mely rügyeket fakaszt. Libbenő szellő, mely halkan súgja titkait fátyolos hajnalok derengő fényének, a kelő napot köszöntő madarak énekének, szelíden ringó felhőnek a tiszta kék égen - és valahogy minden olyan más, álomszerű és szép a közelében, és... „Remus?” „Igen?” "Olyan vagy, mint..." "Mint?" "Olyan, mint... (a tavasz. meg a hajnalok. harmatcseppek és halvány, éteri színek. ábrándos bárányfelhők, titkokat suttogó szél, vidám madárcsicsergés, amire szívesen ébrednék minden reggel --- szívesen ébrednék melletted minden reggel…) Olyan Remus vagy." "És az jót jelent?" "Igen. És én meg akarlak csókolni..." Nézi a mosolyát (félénk és szomorkás), nézi a holdemlékű sebhelyet sápadt ajkai felett, nézi a meleg méztekintetet, mely kétkedőn csillan ahogy kérdőn rápillant, és tréfát sejt és csínyt keres - majd a felismeréstől összerezzen, megremeg. Aztán mozdul, és ő a hajába túr, és a szájuk egymáson puhán elsimul... Levendulaillat, tétova ujjbegyek, simogató színek félig hunyt pillái alatt (és csokoládé zamat) - Remus akár a lágyan omló, pasztellszín pirkadat.

Végigsimít a kézfején:

fehér bőr, (fehér) csont és ér (a vér vörös)

Az érintés félszeg ---

(ígérd meg)

--- az érintés szerelem.

(nem engedlek el sosem)

Sirius olyan, mint a nyár. Perzselő napsugár és tomboló viharok. Vad hévvel izzó vágy, buja csóksóhajok, biztonság, erős, ölelő karok. Fekszenek kábán, elpilledve a tikkasztó melegben, összefont ujjak és összegabalyodott tagok, a pillantásuk cinkosan rebben, élvetegek a lusta mosolyok. "Tudod, mit kéne most csinálnunk?" "Mit?" "Így maradni örökre." "Kicsit sok idő az annak, aki tíz perc múlva megéhezik, és veszett kutya módjára ront ki a konyhába..." "Kibírom..." "Nem bírod. De tudom, hogy szeretsz. És az erősebb, mint száz Eternifix..." Megcsókolja lágyan, napfény-ízű csókkal (gyere megint, gyere még, gyere), ajkaik közt vibrál a lázforró sóhaj. Mellkasán a tenyere: a szíve dobban, dobban édesen, a ritmusa szerelem, a szerelme féktelen, szerelme alatt a lelke szárnyra, a teste lángra kap. Sirius akár a szikrázó déli nap.

Szorítja a kezét --- (lazul az érintés)

aztán

hirtelen

--- elengedi (nem engedi).

Remus olyan, mint az ősz. Rozsdaszín avarban dércsípte falevél. Szürke felhőn átszüremlő, sápadt napsütés (az emlék még langymeleg), lassan hulló lomb mély, meghitt bánata, édesbús, andalgó melódia (elengedlek végre --- nem engedlek el soha). Ködbe vesznek a régi reggelek, hervadó szirmokon vércsepp kesereg. Felzokog a holdra, kiált, szűköl szüntelen, szívébe mar a kín, és önnön húsába tép, és az átkos-áldott tudatlanságban vissza-visszazeng egy csók, egy hang, egy ölelés (harsány, ugatós nevetés)… "Mit csinálsz azokkal?" "Lepréselem őket." "Minek?" "Hogy emlékeztessenek erre a napra..." "Majd emlékeztetlek én... Öhm, rosszat mondtam? Baj van?" "Nem, csak... Kellene még egy: ennek a sárgának nincs párja..." "Hozok." Hozott. Hármat: egy mélyvöröset az aranysárga mellé, egy vígpirosat és egy jellegtelen barnát, és… Az arany most megint magára maradt. Messzi, bíbor árnyával a lebukó napnak, komoly méltóságával az elvirult tavasznak. Csendes esőkkel, mik siratják a tovatűnt nyarat – Remus akár a vérarany alkonyat.

Emléket ölel a karja,

szorosan tartja,

(nem engedi)

tartja…

Sirius olyan, mint a tél. Haldokló örökzöld (örök-szerelem) a vastag jég alatt. Ráboruló teste fakó, fázós árnyék, cserepes az ajka, hűvös és kemény, és ha csókot lop róla, lelkébe mar a fagy. „Együtt öregszünk meg vajon?” „Nem hiszem, Remus. Nem fogunk…” „Nem fogunk együtt, vagy nem fogunk…?” Szomorú-szép elégia megfáradt sóhaja - magához vonja -, bőrén kihűlt vágyak fanyar illata. Nincs már nyár, nincs se tűz, se hév, se szenvedély, csak a tél van, csak a hó van, csak a jég, elmúlt, törött szépség (örök-emlék) a jégprizma mögött. Arcuk közt a levegő dermesztő-fagyos, párát lehel rájuk, és zeng csalfa dallamot, régen volt (tényleg volt...?) ígéretek naiv, balga dala. Sirius akár a rideg, csillagtalan éjszaka.

Sirius zuhan.

Felé nyúl (gyere megint, gyere még, gyere)

de

nem éri el.

Akkor már rég ---

(elengedi)

--- túl messze van.

(nem engedlek el soha)