Darabokban

Emlék- és pillanattöredékek, az első roxforti vonatúttól a függönyig.
Megjegyzés: nevek szándékosan nem szerepelnek benne - szerintem érthető így is, mikor kiről van szó. A tördelés és megfogalmazás szintén kísérletezés volt, ahogy a karakterekkel is eljátszottam kicsit, főleg a Roxforti években. Azt nagyon nem így képzelem amúgy. :)
Kép innen.




Őt látta először: Sovány, szőkés kisfiú az ablaknál, a zötyögő vonat vörös kárpitos ülésén, egyenes háttal és keresztbe vetett lábbal, felnőttesen komoly tartással. Olvasott - az ölében a könyv nyitott -, az arca kedves, de zárkózott, a vonásai finomak, szelídek - és olvashatatlanok. Kíváncsian nézte a szemeit, a különös, aranyszínű íriszeket, a halvány kis mosolyt dús, sápadt ajkain, a karcsú nyakán végigfutó rózsaszínes heget --- titok. Az egész fiú maga volt a titok - és ő meg akarta fejteni. Ő akarta megfejteni. Bemutatkozáskor megmosolyogták egymás nevét, kezet fogtak -- hideg és meleg tenyér, teljesen mások és pont ezért annyira hasonlók (azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást) --, és ő azonnal tudta, hogy idővel majd barátok lesznek.


A Griffendél asztalánál ülve nézte, ahogy a fejére teszi a Süveget, és amíg az hosszan vacillált, a terítő alatt az ujjai valahogy keresztezték egymást. Nem tudta, miért örült annyira, mikor végül lehuppant mellé a hosszú padra, mikor a lakomán az utolsó szelet süteményt neki adhatta, vagy mikor a hálókörletbe érve a szomszédos ágyat választotta. Aztán persze kiderült, hogy James mintha még álmában is egyre csak kviddicsezett volna: pörgött és forgott, ütött és rúgott, és káromkodva ébredt, valahányszor lepottyant az ágyról - a negyedik, szürke kisfiú, akinek sokáig a nevét sem tudta, pedig úgy horkolt, ahogy a Roxfort Expressz zakatolt a reggeli induláskor... Talán ezért örült neki annyira. Talán ez volt az oka.


Éveken át nézte. Nézte órán és leckeírás közben, ahogy jegyzetelt -- mindig félrebillentette egy kicsit a fejét, komolyan elmélyedve összevonta a szemöldökét, és egy kacér tincs folyton a homlokába hullt, és belepirult, mikor egyszer ösztönösen odanyúlt, hogy kisimogassa onnét. A tóparton ücsörögve nézte a legombolt ing alól ezüsten villanó sebhelyet, nézte, ahogy az arcát a napnak tartja, nézte, ahogy ragyog és mosolyog -- és akkor döbbent rá, hogy nem emlékszik, hallotta-e valaha nevetni. Talán már akkor megfejthette volna a titkot. Talán már akkor --- de a mosolya túlságosan ragyogott, az egész lénye ragyogott, és neki nem szabadott tovább néznie. Nem szabadott volna így néznie. Az azt követő halloween vacsorán már megfelezték az utolsó szelet süteményt: nézte, ahogy sugárzó boldogsággal átteszi a tányérjára, ahogy lenyalogatja ujjairól a kakaós krémet, ahogy hálásan és szégyenlősen rámosolyog aztán, nézte -- és legszívesebben lecsókolta volna az imádott ajkak széléről a kókuszreszeléket.


Éjjelente ugyanolyan csendes volt. Peter, akinek ekkora legalább már neve volt, ha jelentősége nem is, ugyanúgy hortyogott, James ágya pedig még mindig nyikorgott, csak most már ütemesen - és a végén, az elsziszegett szitokszavak között-helyett, Lily nevét sóhajtotta. Egyszer bemászott hozzá – bajtársias segítő kéz, vagy valami hasonló –, aztán még egyszer, és egyre gyakrabban, és James olyankor továbbra is Lily nevét harsogta -- az ő ajkán pedig kipergett néha pár óvatlan „R” betű. James egyszer vigyorogva megjegyezte, hogy nincs „R” betűs lány az évfolyamon, de még a felsőbb évesek között sem, és a fiúk közül se nagyon jut más az eszébe, csak Remus és Regulus – na meg Rabastan, de ő egy gurkóagyú mardekáros hólyag… Hozzávágta a párnáját.


A szeme tágra nyitva, az álla a padlón, a padlón, amiben gyökeret vert a lába, ahogy a levegő is a tüdejébe szorult, és a szíve a torkában dobolt -- így nézte őt, mikor véletlenül rányitott a fürdőszobában. Háttal állt neki - karcsú, törékeny test az ölelő párában, halvány hegek szabdalta tejfehér bőr, és feszülő csontok és izmok alatta, izmok, amik most kéjesen hullámozva követték kezének ritmusát. Kínosan hosszú másodpercekig nézte, örökre az emlékezetébe vésve minden egyes mozdulatot és minden domborulatot, a gerinc vonalát, a lapockák mozgását, a nyirkos tincseket a tarkóján és a szelíd szeplőket a vállán, aztán -- ruhástul lépett be mellé a zuhany alá. Talán percekig, talán évekig nézték egymást, a víz már fájdalmasan forrón zubogott, a bőrük egészen kipirosodott, a fülkében az oxigén vészesen fogyott, és ő végül nem csókolta meg, csak térdre ereszkedett. Szerette volna, ha lenéz rá, ha engedi, hogy lelopja az arcáról a gyönyör egy szikrányi pillanatát. Nem nézett. Sem ekkor, sem később, sem napokkal később. Feldúltan, zavarodottan, csuromvizesen és kőkeményen zuhant be James ágyába.


Mikor a Szellemszállás padlóján feküdt, porban és vérben, egy széthasított talár cafatjai között, sebzetten és sebezhetőn -- úgy érezte, akkor látja őt először. Akkor látta a titkot. És ami eddig rejtélyesen izgalmas volt és lenyűgözően veszélyes, az most egyszerre lett gyűlöletes, szorította görcsbe a mellkasát és ökölbe a kezét, és belesajdult a szíve, hogy így látja. Akkor kezdte el csodálni. Akkor, azon a holdátkos éjszakán szeretett bele igazán, végérvényesen és megingathatatlanul, fájdalmas nagy szerelemmel, elátkozott szerelemmel. És akkor, mielőtt még magához tért volna, mikor félig ájultan, öntudatlanul őt hívta, az ő nevét hajtogatta – akkor egyszerre lobbant fel benne az öröm és a düh, és --- és ő akkor… megharagudott rá. Haragudott az újabb titokra. Sértett hiúsággal és kamaszos daccal akart bosszút állni a titkokért, minden elhallgatott szóért és lesütött pillantásért, mindenért, mert - mert még mindig egyszerűbb volt így, mint a tenyerébe fogni az arcát, a szemébe nézni, egymás szemébe nézni és elveszni benne, elveszni egymásban és menedéket lelni, és kimondani végre, hogy mennyit (mindent) jelent neki, hogy --- szereti.


Peter még mindig ugyanúgy hortyogott a disaudióval ellátott függönyök mögött, James ágya dupla súly alatt nyikordult immár, Lily nevét pedig pofonok és veszekedés, sírás és hisztirohamok követték. Ő megjegyezte a neveket, hangosan és jól érthetően nyögte, hörögte, ordította azokat a szomszédos ágy tüntető csendje felé. Az arcokat nem jegyezte meg. Nem volt miért. Úgyis csak őt látta közben maga előtt. A csendbe pedig idővel mintha halk szipogás vegyült volna.


Egy magányos éjszakán dermedten nézte, ahogy az ágyfüggöny tétován szétnyílik, hitetlenkedve nézte, ahogy félve lehuppan mellé az ágy szélére, ahogy némán, vádlón és kétségbeesetten csak nézte – aztán közelebb hajolt, és talán ő is közelebb hajolt, és hirtelen mondani akart valamit, valamit, amit csak neki tartogatott, ami különleges volt, őszinte és igaz, valamit, ami minden volt --- de a szavak valahol elvesztek az elakadó lélegzetekben, és csak a nevét hajtogatta egyre, és közben a tekintetével kért, könyörgött, vallott és mesélt (bocsáss meg, kérlek, nézz rám, ölelj át, gyere… én végig szerettelek) -- és aztán az ajkuk összeért. Egy pillanat volt csupán, viccesen cuppant, és ők egyszerre vigyorogtak bele az ártatlan csókba. Összekoccantak a fogaik, a mellkasuk egymásnak simult, egyszerre vettek levegőt, lassan, mélyen és egy kicsit reszketegen, és hirtelen lehetetlennek és nevetségesen képtelennek tűnt, hogy hogy tudott egészen idáig nélküle lélegezni. Összetámasztották a homlokukat, egy kéz a derékon - a bőr alatta forró, puha -, a másik a tarkón - ujjai közt a tincsek kuszák, selymesek - kisimogatta az arcából, és egész éjjel csak nézte őt és nézte és nézte és csak gyönyörködött benne.


Kábán lepillantva, zihálva, csodálkozva és csodálva nézte őt maga alatt. Nézte a nevére nyílt ajkakat, az enyhe fájdalommal átitatott gyönyört és a kéj édes kétségbeesését kipirult orcáin, bódultan rebbenő szemhéjainak seprűs pilláit, és saját ujjainak és ajkainak vöröslő lenyomatát szerte a bőrén, szerte a testén, az ezüst hegek között, mellett, helyett - végigsimított rajta még egyszer, ezredszer, és Merlinre, olyan forró volt és annyira puha és annyira tökéletes. Nézte, ahogy felszabadult, áradó örömtől ragyogva felnyúl érte, hogy lehúzza magához egy újabb csókra, majd játékosan az ajkába harapott, és ő válaszul az arcára, orrára, homlokára is puszit nyomott -- és ahogy aztán nézték egymást, összeforrt tekintettel és cinkosan összemosolyogva, tudta, hogy ezentúl csak őt akarja így látni.


Azzal a gyerekesen izgatott, idétlen vigyorral, túlcsorduló és bizsergető boldogsággal nézte, ahogy a fogkeféjét a mosdókagyló szélére, az övé mellé teszi, a zoknijait a fiókba rendezgeti, nézte a bögréjét a konyhapolcon, az ágy mellett a papucsát, a felbontott csokoládét és kihajtott regényt az éjjeliszekrényen, a párnán szétterülő, aranyló hajszálakat, a libabőrt az érintése alatt, nézte, ahogy tesz-vesz a konyhában, a lakásban, a közös lakásban – az otthonukban. Csak nézte, és eltelt egy nap, egy hét, egy év, és egyre csak nézte és nézte, és csak nézte volna örökre -- és nem tudott betelni vele.


Amikor a gondterhes éjszakákon, otthonillatú plédbe tekeredve kitámolygott hozzá, kezébe nyomott egy csésze forrócsokit vagy gőzölgő teát, és a vállára hajtotta a fejét -- olyankor is csak nézte őt és olyankor csak szerette őt. Szerette szavak nélkül, meglepetés bonbonok és teakülönlegességek nélkül, szenvedélyes csókok, vad ölelések, nyakhajlatba sóhajtott vallomások nélkül, egyszerűen csak szerette, szerette és szerette őt, mindenestül, csak szerette, ahogy volt. Szerette, hogy volt.


A repkedő átkok között is csak őt nézte, őt kereste. Látta a felé suhanó vörös villanást, és az idő mintha lelassult volna, ahogy vállakat megragadva, barátot és ellenséget odébb taszítva, keresztülvágott a tömegen. A legutolsó pillanatban ugrott elé. A mellkasa közepébe csapódott az átok.


Három nappal később, amikor magához tért, őt látta először -- a kezét szorongatva, könnytől duzzadt, kisírt szemekkel, kimerülten és elgyötörten… de sértetlenül. És amikor lehajolt hozzá és megcsókolta, és a könnyeivel küzdve a fejéhez vágta, hogy mekkora egy idióta, hogy hogy kockáztathatta az életét érte, érte, aki semmit nem ér, aki romlott és beszennyezett és -- akkor az ujjait az ajkára simítva félbeszakította. Akkor mondta ki először, a szemébe nézve, hogy --- a mindent jelenti neki. Hogy szereti.


A hátán feküdt, kényelmesen elnyúlva, a karjai a feje alatt összekulcsolva, és kiszáradt torokkal, mélyeket lélegezve nézte a kéjesen vontatott zenére ringó csípőjének ívét és sápadtan villanó bőrét, ahogy az anyag szélét az ujjai közé csípve, kacérkodó, körkörös mozdulatokkal egyre feljebb és feljebb simogatva, lassan kibújt kinyúlt pólójából, és hanyagul az ölébe dobta. Mohón szívta be a gyógynövényes krém szagát és bőrének buja illatát, és türelmetlenül érte nyúlt, és elkapta a derekát -- de ő ellentmondást nem tűrve visszalökte az ágyra. Kecsesen esetlen volt minden mozdulata és bájosan zavart a mosolya - a szemkontaktust ellenben kihívóan és merészen tartotta. Mikor az övcsatot kioldotta, már pipacspiros volt az arca -- és végül elnevették az egészet. Aztán hajnalig szeretkeztek.


Délelőtt a mellkasát csiklandozó forró lélegzet, az egymásra fektetett lábszárai közé furakodó jéghideg lábfej, és a ragaszkodón derekába kapaszkodó ujjak ébresztették. Hosszasan nézte őt, vállának kívánatos vonalát, a kulcscsont játékos kis gödrét, mézszínű tincseinek édes kuszaságát, nézte az arcát - békés volt, és gyönyörűbb, mint a legtökéletesebb festmény, és nézte a lehunyt szemhéját átszelő heget, aminek a nyoma talán örökre megmarad -- halvány karcolás a bőrén - mélyebb seb a szívén (puha csókokkal és becéző ujjbegyekkel fogja gyógyítani) -- és ahogy magához ölelte, és homlokon csókolta, egyszer s mindenkorra végérvényesen és megmásíthatatlanul eldöntötte, hogy minden reggel, minden ébredéskor őt akarja látni. Elmondta neki -- „gyere hozzám”, azt mondta neki, és nézte, ahogy előbb elsápadt, aztán elpirult, majd a karjaiba vetette magát, és csókolta, ahol érte, és hebegve-habogva, hitetlenkedve-hadarva, a bőréből majd kiugorva, igent („Igen! Igenigenigenigenigen!”-t) mondott.


Két hónappal később, mikor már nem nézett a szemébe, mikor újra megszaporodtak köztük a kimondatlan szavak, mikor vágy helyett gyanakvástól volt terhes a csend, és rövidek lettek a csókok és kétely mérgezte az ízüket, James megkérte, hogy legyen a titokgazdájuk -- és ő is igent mondott.



Aztán --- a --- tizenkét év.



Tizenkét évig nem látta.

Tizenkét évig dobogott a mellkasában a neve.

Tizenkét évig kapaszkodott belé.


Tizenkét évig nem volt más, csak a --

Hideg.

-- volt a kezed, tél volt -- nyár van-- és neked hideg volt a kezed, az arcomon a kezed, az ajkad meleg, a csókodat ne, azt nem vehetitek el, azt nem ne ne...

Sötét.

-- ben ragyogott a szemed, a fénye arany, a szemed arany, a hajad arany, ezüstök a hegek -- a sebek fájnak a sebek véresek, a sebeket be kell kötni, a sebeket te magad ejted -- , a sebeket nem látom, valahol bent vannak, bennem vannak, szakadnak, szaggatnak, csupasz darabokra tépnek és elveszik az aranyat, nem ne ne, a fényre emlékezni akarok, emlékezni akarok, amikor rám nevetsz, mert olyankor a szemed a szemed a szemed…

Nyirkos.

-- volt a bőröd, az íze sós volt és édes, a levegő köztünk forró, a nyakam körül a karod, a tested alattam, fölöttem, mellettem, mögöttem, a tested forró, a levegő forró, forró -- én reszketek --, a bőröd puha, a bőröd verejtéktől nedves -- kemény a föld, nyirkosak a falak -- az ízed a számban -- az ételnek nincs íze -- és a fogaid az ajkamba martak -- és a fogaim rohadnak -- még emlékszem, emlékszem rád, emlékszem, hogy szeretsz -- nem emlékszem, milyen, amikor szeretsz, nem emlékszem, milyen szeretkezni veled…

A kiáltások. A nyögések. A sóhajok. Azokat hallom.

a kiáltásaid. a nyögéseid. a sóhajaid. azokat már nem hallom.

A tény, hogy tudom, hogy szeretlek téged.

a tény, hogy nem tudom, hogyan kell szeretnem téged.

A hold.

-- az nem emlék, nem boldog, nem boldogít. azt nem veszik el, enyém marad, mert csak a hold -- ne aggódj, itt leszek, veled leszek, veled kell lennem, lennem kell, kell kell kell, hogy egyszer majd megint veled -- hol vagy -- nem vagyok veled...

A tény.

-- hogy James halott. Lily halott. az öcsém halott. James halott. James halott halott halott, Peter él, Harry él, a Roxfortban van, él, és odafent a hold, ő a Roxfortban van, és a hold, te hol... én nem vagyok veled.

A tény, hogy



Harry

-- a keresztfiam, James fia, a tény, hogy meg kell védenem.

Te

-- vagy a minden, te vagy az életem, ezt tudnod kell,
nekem tudnom kell, mi van veled, tudnom kell, boldog vagy-e.

tudnod kell, hogy nem én, hogy nem én tettem.


A tény,

hogy

értetek

megszökhetek.



Szégyellte magát, mikor újra látta. Szégyellte, hogy Tapmancsként titokban lopódzik utána, hogy mohón lesi kezének legapróbb mozdulatát, hogy szomjazva kortyolja hangjának minden csendes, távoli szavát - és szégyellte, ahogy magánya láttán, fájdalommal és reménnyel telve, hatalmasat dobbant (az ő nevére dobbant) a szíve. Szégyellte magát akkor is, mikor a Szellemszállás padlóján hevert, mocskosan és nyomorultul, megtörten és legyőzötten, egy csapat kamasz lába előtt, és akkor is, mikor az óvatos és hitetlenkedő boldogság mellett meglátta a szánalmat és a bűntudatot a szemében. De együtt voltak újra, és ahogy érte nyúlt, hogy a földről felhúzta, megszorította a kezét, és a bőrük megint összeért (holdláztól forró és Azkabantól fagyos tenyér), és a rövid, esetlen ölelésben a mellkasuk újra egymáshoz simult - és egyetlen, közös lélegzettel visszatért minden mosoly és érintés, hő, hang és illatok, elnevetett csókok és bódult-boldog sóhajok, minden éltető és melengető emlék -- vele minden (minden) visszatért.


Nézte őt, ahogy valahol a világ végén, ámító békességben és csalfa idillben, nyitott, fehér ingben és nevetséges, tarka fürdőnadrágban kagylókat gyűjtögetett a fehér homokban. Mögé lopakodott, elkapta a derekát, és hanyatt döntötte a puha parti fövenyben. Hullámok ölelték őket, ők ölelték egymást, és jó lett volna csak úgy ott feküdni, csak úgy örökre, egymást ölelve, a pálmaágak alatt, a nap alatt, a csillagok alatt. Úgy szeretkeztek, mint először, mint utoljára, mint régen, és ő elhitte, hogy minden lehet a régi...


Semmi sem volt az.


Abban a gyűlöletes házban, a zord, félhomályos konyhában, ahová úgy kellett leosonnia gyermekkorában, mert egy aranyvérű sosem léphet ilyen alantas helyekre -- ott döbbent rá, ott értette meg. Nézte őt: az asztalnál ült, komoran, gondterhelten és fáradtan - és mégis -- mégis, amikor felnézett, amikor felé nézett, a pillantása félszegen rebbent ugyanúgy, és a mosolya is ragyogott ugyanúgy, és szinte hallani vélte, ahogy a közelébe érve meglódul a szíve, ahogy hevesen ver érte, és felé nyújtotta a kezét (hideg --- hideg tenyér), hogy kisimítsa homlokából azt a deresedő tincset, hogy átölelje újra, és magához húzza, és a fülébe súgja, hogy... --- és akkor lépett ki mögüle Tonks.


Akkor megértette.

Azonnal megértette.


Ránézett még egyszer (utoljára nézte úgy), és szótlanul visszatántorgott a szobájába. Hallotta a lépteit maga mögött -- nem nézett vissza, mikor bezárta az ajtót maga mögött. Hallotta, ahogy a küszöb előtt toporog, neszez, aztán -- távolodó léptek zaja. Aztán csak a csend. Akkor azt kívánta, hogy bár szakították volna ki a dementorok a lelkét, hogy bár azok a szörnyetegek tették volna, és nem --- ő.


Nézte a rég készült fényképeket, a régi emlékeket, és tébolyult kacagása lassan görcsös zokogásba fúlt, és csak nézte tovább a nevető arcokat, az egymásnak dörzsölődő orrukat, nézte ahogy egymásra néztek, ahogy egymás szemébe néztek, ahogy hirtelen lendülettel átölelte a derekát, ahogy színpadias csókba döntötte - és ahogy végül kuncogva-kacagva kizuhantak a képről. Újra és újra. Ugyanúgy. Akkor. Akkor legyőzhetetlennek hitték magukat. Öröknek. Mindennek. Akkor... Most. Most összetépte a képet, és csak nézte tovább magukat, nézte a régi boldogságukat - megfakulva, darabokban. Később. Később megpróbálta összeilleszteni, de nem volt többé ugyanaz. Nem lehetett már ugyanaz, mert nem lehetett... nem lehettek ugyanúgy.


Nézte a szemében az undort és csalódást, mikor egy viharos éjjel elkeseredett hévvel a falnak szorította és durván megcsókolta. Mintha erőszakkal visszakövetelhetné a múltat, a régi képeket, mintha hideg kézzel és kemény érintéssel felizzíthatná azt, ami -- volt (minden), mintha elvehetné azt, ami -- nincs (semmi). Könnyedén szabadult a szorításából, ellökte magától, és hirtelen ütötte meg (a farkas ütötte meg) -- az ajka felrepedt, a mocskos padlóra mocskos vér – Black-vér, aranyvér – csepegett. Nem néztek egymásra. Aztán ő mégis a karjaiba zárta, nyugtatta és csitította, minden rendben lesz, azt mondta, a kezét a kezébe vette és a homlokukat összetámasztotta, itt leszek veled, suttogta, segítek, nem engedem el a kezed…


Őt nézte, mikor az átok a mellkasába csapódott, őt nézte, mikor zuhant. Az arca rémült volt, kétségbeesett, és az idő mintha lelassult volna, ahogy bizonytalanul előre lépett, és felé nyújtotta a kezét (azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást - akkor miért vagy egyre távolabb? --- nézz rám, gyere -- (itt leszek veled) --- lennem kell, kell kell kell -- (veled) --- gyere -- gyere hozzám -- (igenigenigenigenigen!…) --- ha kapaszkodik belé -- (nem engedem el a kezed) -- miért zuhan? hová zuhan? --- titok. --- három nap múlva, tizenkét év múlva, talán. talán majd -- (minden) -- talán már soha -- (semmi) -- akkor. most. -- most talán örökre --- (darabokban.) -- mert most nem lehet… -- (minden rendben lesz) -- lehet? --- én végig szerettelek.). Őt látta utoljára.