Az első

Roxfort, első közös átváltozás, egy kis James-szemszög, egy kis jóbarát!James, Szellemszállás, gyengélkedő, sok-sok édes-béna Remus/Sirius ügyetlenkedés.
Kapcsolódó headcanonom: Remus közvetlenül a holdtölték után (és előtt) jóval merészebb, mint a hónap többi napján - Siriusom meg ritka esetlen és bizonytalan kezdetben, ha az érzéseiről van szó. (Nagyon nem szeretem a nagymenő hódító Sirius-ábrázolást. Ez van.)

Remus a földön fekszik – porban, mocsokban, vérben. Ijesztően sok vérben. Sokkal több vérben, mint amire számítottak… Görcsös szaggatottsággal rándulnak az izmai, magatehetetlen vonaglásba kényszerítve vékony, kamaszosan nyúlánk testét. A farkas szürke bundája alól felbukkanó tejfehér bőrt sötéten tátongó sebek – harapások, karmolások, zúzódások- borítják, csontok roppannak, inak pattannak, szövetek szakadnak, és Remus üvölt. Torkaszakadtából, velőtrázó és hátborzongató kétségbeeséssel üvölt, ordít, kiabál, akár egy fogságba esett, haláltusáját vívó fenevad. Pont, mint egy fogságba esett, haláltusáját vívó fenevad. Nem emberi a hangja, ahogy a tekintete sem az még – és egyszerre már nem is tűnik olyan jó mókának az animágia, a közös átváltozások és kalandok a telihold alatt.

Az első közös kaland a telihold alatt – nem így képzelte… Jamesnek valami keserű, égő és kaparó érzés mardossa a torkát, körmei fájdalmas erővel vájnak tenyerének puha húsába, és kivételesen fogalma sincs, mit tegyen, hogy mit kellene most tennie – csak azt tudja, tisztán és eltökélten tudja, hogy tennie kell valamit, hogy tenni akar valamit. Hogy ezentúl minden telihold alatt Holdsáppal akar lenni. A négy Tekergő együtt – csínyben és nevetésben, bajban és fájdalomban is együtt. Barátaira pillant.

Peter kisebbre húzta össze magát, mint bűbájtanon szokta, felelés előtt. Fülére szorítja a kezét, összepréseli a szemhéjait, és rémülten nyöszörög.

Sirius remeg, a kezei ökölben. Ijesztően sápadt az arca, mindig tökéletes hajának ébentincsei most ziláltan hullnak a szemébe, nyakán és vállán skarlátvigyorral virít a hús szétmarcangolt bőre alól. Peternek nem sikerült elég gyorsan átváltoznia, és Holdsáp megmarta Tapmancsot, mikor a kutya közéjük ugrott. Remus valószínűleg nem emlékszik rá, ők pedig nem beszélnek majd róla.

Sirius tekintete félelmetes mély, pusztító örvény, és megfoghatatlan érzelmek kavarognak benne – James lát fájdalmat, aggodalmat, tehetetlen dühöt, elszánt törődni akarást, szeretetet. Nagyon sok szeretetet.

Megszorítja a karját.

- Tegyük fel őt az ágyra…

Sirius zavarodottan bólint, pillantását képtelen elszakítani Remus törékeny, lehetetlenül karcsú alakjáról. James felmarkol a széktámláról egy odakészített pokrócot. Remus teste könnyű, ijesztően könnyű, és kimerülten ernyed el a karjaikban, ahogy Holdsáp egy utolsó, elnyújtott kiáltással hirtelen elcsendesül odabent.

Sirius gondosan betakargatja. James azzal a furcsa, megkönnyebbült és kellemesen bizsergető érzéssel nézi, mint amikor hosszú idő után, a felismerés egy villanásnyi szikrájával döbbenünk rá valami izgalmasan új – ugyanakkor egészen kézenfekvő és nyilvánvaló dologra. Elmosolyodik, és úgy tesz, mintha nem venné észre, ahogy Sirius tekintete egy másodperccel tovább időzik Remus testének azon részén, amit egy barátnak nem illik így megbámulnia, ahogy a pléd csücskét az ujjai közt tartva finoman végigsimítja tenyerét a hófehér lábfejen, vagy ahogy kisöpör egy szőkés tincset a lázgyöngyös homlokból, és ujjbegyével alig érintve, óvatosan végigköveti a szemöldök szelíd ívét.

James Peterhez lép, a fiú idegesen tördeli a kezét.

- Rendben vagy?

- Nem tudtam, hogy ez ilyen… szörnyű lesz…

James megveregeti a vállát:

- Remus valami elképesztően erős – ezt persze eddig is tudtuk, de ezek után… Baromira tisztelem őt. – újra az ágy felé pillant. Remus hány.

Jamest rázza a tehetetlen szomorúság - és a feszült késztetés, hogy arcon üsse a fintorogva elforduló Petert, de nem tudja, és egyszerűen nem is akarja levenni a tekintetét Siriusról, aki egyik kezével Remus homlokát tartja, másikkal rázkódó hátát csitítja lassú, körkörös simításokkal. Végül az ölébe fekteti a fejét, és ujjaival gyengéden kifésüli a kipirult, verejtékes orcára tapadó hajszálakat. Folyamatosan beszél hozzá. James nem érti a szavakat, csak a mély, megnyugtató mormogást hallja, és Remust látja, újra Remust, akinek bágyadtan lecsukódó szemhéjai mögött már nyoma sincs a vérengző fenevadnak.

Aztán Siriust nézi, az ő szemeit. Sirius kiszámíthatatlanul változó hangulatát a szemei is követik – ezt James már rég megfigyelte: ha dühös - hasító szikra a rideg acélon, ha nevet - meleg, napsütötte aszfalt, ha szomorú – borult égbolt, baljós és fenyegetően csendes. Most olvadt szurok – forró és lágy, védelmezőn öleli körbe Remust, és Jamesnek kétsége sincs afelől, hogy csúnyán megéget bárkit, aki óvatlanul a közelébe merészkedik… Tapmancs szereti Holdsápot. Szerelmes belé.

- Mennünk kéne, nem? – motyogja Peter.

James két ütemnyi késéssel bólint, négy bizonytalan lépéssel később pedig Sirius vállára teszi a kezét.

- Indulnunk kell, Tapmancs – mondja csendesen. – Valahogy nincs most sok kedvem Madam Pomfreynak magyarázkodni…

Sirius nehéz, beleegyező sóhajjal végigsimít még egyszer Remus csontos karján – aztán gyorsan észbe kap, és elrántja az ujjait.

- Miért ő, Ágas? – fordul James felé. Megbicsaklik a hangja. – Annyi… Annyi sok ember közül miért pont ő?

Sirius szemében éjsötét árnyék a fájdalom, sűrű és gomolygó, és mindent elsöprő vihar a szerelem. Lenyűgöző és félelmetes.


*

- Mondd el neki… - James suttog. Sosem volt még ilyen halk és komoly a hangja, Remus legalábbis nem emlékszik rá.

- És mégis hogy képzeled? – horkan fel Sirius. – „Helló Holdsáp, asszem beléd zúgtam, mit szólsz?”

Remus összerezzen a vastag, fehér takaró alatt - Sirius azonnal elhallgat. Kivár (valószínűleg a hajába túr, vagy a halántékát dörgöli, úgy szokta), aztán felsóhajt, és fojtott hangon, keserű gúnnyal folytatja:

- Kösz a biztatást Ágas, de ezt inkább most kihagyom…

Székcsikorgás, anyagsuhogás. James talán a vállára, esetleg a karjára tette a kezét.

Sirius elkeseredett káromkodásban fakad ki (erről le kell majd szoktatnia, bármilyen izgatóak is az ő szájából ezek a szavak).

- Félek, Ágas… Az normális? Félek, hogy tönkremegy a barátságunk…

- Így fog tönkremenni. És te is tönkre fogsz bele menni, azt meg én nem hagyom. Egyébként – James hangja megváltozik, bizonyára elvigyorodott – ha valaki, akkor Holdsáp biztosan tudja kezelni a helyzetet: egy szerelmes Sirius Black sem lehet sokkal rosszabb annál a farkasnál…

Remus azon gondolkodik, hogy veszettül verdeső szíve vajon hogy nem árulta még el barátainak, hogy ébren van, hogy mindent hall…

- Ez nem volt vicces – morogja Sirius.

- Nem is viccnek szántam.

Remus visszafojtja a lélegzetét. A szemhéjain átszűrődő fény narancsszínű: meleg, puha és simogató. Reményteli. Sirius ujjai a bőrén melegek, puhák, és reménytelen sóvárgással simogatják az arcát. Aztán elkapja a kezét, ahogy Remus lassan kinyitja a szemét, és bágyadtan rámosolyog.

- Hogy vagy, Remus? – töri meg a hirtelen beállt csendet James, és ő végtelenül hálás, amiért ezúttal nem Holdsápnak hívta.

- Voltam már rosszabbul… - leheli erőtlenül. Kiszáradt a torka, és keserű ízt érez a szájában. Nyilván megint hányt – bízik benne, nagyon reméli, hogy barátai akkor már nem voltak ott…

James felpattan, és beleborzol a hajába.

- Megyek, szólok Féregfarknak, hogy magadhoz tértél. Úgy félórája felküldtük őt aludni, mikor már harmadszor is ledőlt a székről… Gondolom, beletelik egy kis időbe, mire sikerül felébresztenem – sokatmondóan Siriusra sandít -, ti addig beszélgessetek nyugodtan…

Sirius grimaszolva nézi, ahogy vidáman kitáncol a helyiségből, és hagyja maga mögött becsapódni a gyengélkedő ajtaját. Aztán Remus felé fordul, és zavartan rávigyorog.

- Hát…

- Na és, milyen volt az első közös éjszakánk? – Mikor észbe kap, már késő, és legszívesebben menten a föld alá, az ágy alá, de legalábbis a takaró alá süllyedne szégyenében.

Sirius arcáról azonban leolvad a mosoly – egyáltalán nem úgy fest, mint aki gúnyt készül űzni a kínosan félreérthető kérdésből.

- Megrázó - dörmögi.

Remus bólint.

- Én nem emlékszem semmire - Madam Pomfrey viszont sehogy sem értette, hogy kerültem az ágyba, betakarózva… Nyugi, azt mondtam, enyhébb volt valamivel a mostani átváltozás, és maradt még annyi erőm, hogy elvonszoljam magam az ágyig. Szerintem elhitte, mert a sebeim sem olyan vészesek most… – Elkomorul a hangja. – Sirius, kértem, hogy menjetek el, mielőtt visszaváltozok. Nem szabadott volna, hogy így lássatok…

Ösztönösen fonja össze a karját mellkasa előtt, és feljebb húzza nyakán a pizsamafelsőt. Sirius tekintete követi a mozdulatot, majd némi habozás után a kézfejére teszi a tenyerét. Egyszerre megnyugtató és izgalmasan bizsergető az érintése.

- Ez is te vagy, Remus. Hozzád tartozik. És engem… izé, minket egyáltalán nem zavarnak a sebhelyeid. - Közelebb hajol hozzá, az illata az orrába kúszik: meleg, finom, érzéki. Holdsáp váratlanul megrándul odabent, és Remus gyorsan elkapja a fejét.

- Nem csak arról van szó. Az zavar, hogy úgy láttatok, mint még soha. Úgy, ahogy nem akarom, hogy bárki is lásson: magamból kifordulva, öntudatlanul, kiszolgáltatottan, szánalmasan és, hát… ruha nélkül…

Sirius ugatósan felnevet – éles, kurta és zavart nevetés.

- Ugyan, Holdsáp, barátok vagyunk, vagy mik. Évek óta egy szobában élünk, te is láttál már engem pucéran (És elpirultál. Mindig elpirultál.) meg Jamest is…

- Jó, de én szégyenlős vagyok. (Te meg tökéletes.)

Sirius az álla alá nyúl, maga felé fordítja a fejét. Ránéz (úgy néz rá), és Remus egyszerre elfelejt levegőt venni, és azon gondolkodik, vajon mikorra heged be az a mély karmolás mellkasának bal oldalán, ha ezentúl ekkorákat dobban majd a szíve.

- Pedig nincs mit szégyellned. Nagyon szép vagy. Úgy értem – elhúzza a kezét, és megváltozik a hangja -, úgy értem, ha lány lennék, biztosan nagyon vonzónak találnálak… Persze így is az vagy, mármint férfiszemmel is nagyon vagy, vagyis az vagy nagyon… Öhm… Érted, ugye?

- Azt hiszem, értem. – Remus elmosolyodik. – Idefekszel mellém? – Később a telihold közelsége miatt odabent még élénken zsibongó Holdsáppal, és a Sirius közelsége miatt fellépő szapora szívveréssel és oxigénhiánnyal magyarázza majd, hogy fel merte tenni ezt a kérdést…

- Mihh?

- Idefekszel mellém? – Arrébb araszol, és megemeli a takaró szélét.

Sirius kábultan motyog valamit, miközben engedelmesen bemászik mellé az ágyba – arckifejezése láttán Remusnak nevethetnékje támad: önfeledt, boldog, felszabadult nevethetnékje. Egy darabig ügyetlenül mocorognak, fészkelődnek: Remus háromszor könyököl Sirius bordái közé, kétszer térdel a combjába (és a második után hálát ad az égnek, hogy nem egy arasznyival feljebb és beljebb találta el), Sirius pedig egy fellelkesült ölelésnek induló mozdulattal lendületesen orrba vágja, mire Remusnak sikerül végül nagy nehezen kifújkálnia a szájából néhány fekete hajszálat és megtalálnia a tökéletes helyet és szöget a másik kisportolt mellkasán – és csak ekkor tudatosul benne, hogy Sirius ujjai, amik időközben valami rejtélyes véletlen folytán a ruhája alá keveredtek, most kíváncsi felfedezőútra indulnak a bőrén.

Feje alatt a bordák szinte nem is emelkednek, csak Sirius szíve ver egyre hevesebben, Remus hallgatja: dobb-dobb-dobb. Gyönyörű hangja van.

Sirius ujjai a vastag gézkötésekre tévedve megremegnek. Gyengéden simít végig a szélük mentén.

- Nagyon fáj? – kérdezi mély, karcos hangon.

Remus megrázza a fejét, és még közelebb bújik hozzá.

- Így nem… - Egy őrült és hirtelen ötlettől – no meg Holdsáptól, oxigénhiánytól, szívdobogástól és, hát, hormonoktól – vezérelve, átveti a lábát a másik derekán, és mosolyogva lehunyja a szemét.

Sirius visszanyel egy halk kis nyikkanást, majd rövid időn belül kínosan fészkelődni kezd, és közben bőszen fohászkodik, hogy sikerüljön valahogy úgy helyezkednie, hogy Remus ne érezze ilyen szemérmetlenül nyíltan, mennyire örül a közelségének… Óvatosan lejjebb csusszan egy kicsit – mire a csontos térd a csípőjének feszül, a hosszú, vékony comb pedig meglepően határozott szorítással hiúsítja meg szökési kísérletét.

Lepillant Remusra - Remus felnéz rá. Kínosan elvigyorodik – Remus az alsó ajkába harapva viszonozza a mosolyt. Észveszejtően és érzékborzolóan és csókolnivalóan erotikus, ahogy összekuszált hajjal, kipirult orcákkal és aranyló íriszével mélyen a szemébe nézve, egy leheletnyit közelebb tolja hozzá a csípőjét…

- Nyugi, én is… - suttogja.

Sirius válaszul felsóhajt, mélyen, szaggatottan, édesen. Tenyere Remus derekára simul, a bőr alatta lehetetlenül forró és képtelenül puha, és Sirius olyan kétségbeesetten szorítja magához, és olyan hitetlenkedve pislog le rá, mintha egyelőre még nem igazán tudná eldönteni, tényleg a valóságot tartja-e karjai között, vagy csak valami kegyetlen, csalfa mágia játszik az érzékeivel – érzéseivel.

Remus soha nem volt még ilyen boldog... és a boldogsága pontosan három másodpercig tart, míg észre nem veszi Sirius vállán, a félrecsúszott ing alól árulkodón vöröslő, átvérzett kötést. Görcsbe rándul a gyomra.

- Mi történt a válladdal?

- Hm? – Sirius kótyagos tekintettel pislog rá. Végtelenül hosszú pillanatba telik, míg feldolgozza Remus szavainak értelmét, gépiesen az említett testrész felé pillant, aztán villámgyorsan mosolyba rendezi a vonásait, és könnyed hangon rávágja: - Jah, hogy az? Semmiség.

- Sirius, mi történt a válladdal?

- Mondom, hogy semmiség. – Sirius túl szélesen vigyorog, és nem néz a szemébe. – Jó, rendben, bevallom. Elbénáztam valamit az átváltozáskor.

- Pont te?

- Pont én – vonja meg a vállát. Felszisszen. - Ügyetlenül már nem is kellek?!

Remus alig mosolyodik el, és az a halvány kis mosoly is szomorú és fájdalmas, telis-tele bűntudattal és szégyennel. Csípni kezd a szeme.

- Amúgy – teszi hozzá vigasztalón Sirius – nem is érzem. Komolyan.

Remus tétován felnyúl, végigsimít a büszke arcélen (Köszönöm.), és közben azon töpreng, vajon miért tűnik egyszerre olyan természetesnek ez a mozdulat, és hogy vajon miért nem szégyelli már a Sirius közelében rendre nevetségesen nyirkossá váló ujjait sem… Sirius lehunyt szemmel hajol bele az érintésbe, aztán elkapja a kezét, tenyerébe csókol (Szeretlek.), majd összefűzi az ujjaikat.

- Tök szép kezeid vannak, Holdsáp.

Remus ránéz a fakó bőrön átütő erekre, a lehorzsolt ujjpercekre, a saját, megalvadt vérétől sötétlő körmökre – majd egy amolyan „Ha te mondod… Miért is ne?” típusú vállrándítást és büszke vigyorral elmormolt köszönömöt követően, fáradtan hajtja vissza a fejét Sirius mellkasára.

- Próbálj aludni még egy kicsit… - Sirius magához öleli, Remus otthonosan vackolja be magát az erős karok közé.

- Itt maradsz?

- Persze.

- És ha meglátnak minket így?

Sirius elgondolkodik.

- Akkor látni fogják, hogy így vagyunk – feleli végül nagy bölcsen.

Remus visszanyeli a kitörni készülő kuncogást, és végtelen komolysággal rábólint:

- Szeretek így lenni veled… - dünnyögi álmosan.

Sirius a hajába csókol (Remus hajának Remus-illata van: meleg, bársonyos, andalító és ölelnivaló), Remus a nyakába fúrja az arcát (Sirius bőrének Sirius-illata van: mély, buja, bódító és biztonságot adó), és lassan elnyomja őket az álom.

James elégedetten vigyorog a résnyire nyitott ajtó túloldalán.