Sz...

Első csók. Roxfort, hó és tél, valamivel karácsony után. Művész-Remus, hóangyalok, zsebkendők, lepedők, jóbarát-James, karfiol. Nagyon enyhe James/Sirius utalás, és egy kis Regulus említés.

– Te nem vagy normális – közli James, és merőn Siriusra mered.

Sirius lesüti a szemét. Az ajkait harapdálja. Lebiggyeszti, majd összepréseli őket, rájuk harap újra, az alsóra előbb, aztán a felsőre is, végignyal rajtuk, óvatosan, az izgalmasan idegen (ismerős-idegen; sült gesztenye – az volt ma desszertre –, és valami egészen csodás, semmihez sem fogható édesség... semmihez, leszámítva az illatot, ami körbelengi őt: a bőrét, a ruháit, a haját; az ő ízét érzi, az ő illatát, őt.) íz utolsó morzsáit kutatva.

James a szemét forgatja.

– Most azonnal keresd meg – mondja. – Vagy fejezd ezt be. De örökre.

– Nem direkt csinálom – védekezik Sirius rajtakapottan, és lopva végignyalint az ajkain még egyszer. Meg újra. – Csak, tudod... olyan... mintha még most is érezném... – sóhajtja.

James szenvedőn felnyüszít. Körbekémlel, hátha akad valami a közelben, amibe beleverheti a fejét. A hatás kedvéért. James mindig nagy gondot fordít a hatásos előadásra. Sirius válla van ott – ütemesen kocogtatja hozzá a homlokát. Sirius jó fél perc után már úgy bámul rá, mint egy gyengeelméjűre. Legalább a száját nem csócsálja tovább.

James vesz egy nagy levegőt, megragadja barátja mindkét karját, és maga felé fordítja. Nincs menekvés. Így kezdődik köztük minden komoly beszélgetés.

– Hogy történt? – kérdezi, és Siriust öt év barátság (nem, nem barátság, nem ez a szó, amit keres... James nem a barátja. James a testvére. James a családja. James az, akire rábízza a kulcsát a ládikónak, amiben a titkait tartja.) után is meglepi, mennyire más ilyenkor a hangja, és mennyire más az az egy árnyalattal sötétebb csillogás a mogyorószín szemekben. Egyszer beszélne így Evansszel, egyszer nézne így rá, a lány azonnal beleszeretne. De James szereti a kihívásokat. A kihívások éltetik. – Tapmancs?

Sirius nagy nehezen megmoccan. Felemeli a fejét, a száját szóra nyitja, de végül csak fintorog egyet, és vállat von.

– Nem tudom – sóhajtja, és lesüti a szemét egy pillanatra. Halvány mosoly fut át az ajkain, átmossa az emlék; kegyetlenül törli le a zavar, ahogy félig-meddig feleszmél. Siriusban érzelmek kavarognak, simogatják, csiklandozzák, felpofozzák, csodálkozik rajtuk, nem érti őket, nem érti magát. Olyan, mint egy elveszett gyerek. Talán az is. James türelmesen vár. – Csak úgy. Megtörtént. Úgy... – Rákészül, nagyot sóhajt megint. – Úgy, hogy...

Úgy, hogy ebéd után kimentek hóembert építeni. Hivatalosan azért mentek ki. Hóembert építeni. Egyszerű, jéggé... hóvá dermedt, néma hóembert, mugli-módra-hóembert, szóval totál unalmas program lett volna – ha nem Remusszal csinálták volna. Ha Remus nem úgy csinálta volna, ahogyan csak ő tud csinálni bármit is, ahogy a világon egyedül ő, és csakis ő tud hóembert építeni: eltökélten és átszellemülten, de gyermeki ártatlansággal, angyali bájjal. Remus ilyenkor ragyog. Sirius gyakran kapja magát azon, hogy csak nézi őt ilyenkor, hosszú percekig, és próbálja megfejteni – vagy legalábbis azon tűnődik, hogy lehetséges-e Remust, vagy ha őt magát nem is, hát a ragyogását megfejteni. Talán az alkotás a kulcs, a képzelet. Remus ilyenkor annyira elmerül az alkotás, a képzelet birodalmában, hogy odakint felejti a lelkét, amit máskor olyan nagy gonddal rejteget: csendes szavak mögé zárja, kimért mozdulatokba, szelíd pillantásokba, félénk mosolyokba bugyolálja. Remus lelke. Az ragyog annyira. Csak az lehet.

Sirius soha, senkinek nem fogja elmondani, hogy Remus lelkén merengett épp, amikor megbotlott. Káromkodva szidta a havat, obszcén jelzőkkel illette előbb a hóbuckát, majd a hóbucka édesanyját, végül úgy nagy általában a természeti jelenségeket, a sikamlós, alattomos hideget. Aztán elhallgatott. Remus kacagott. Remus, aki mindig csak mosolygott, most hangosan, csilingelve kacagott, sőt, úgy tűnt, megirigyelte tőle a hóban hempergést is, mert alighogy Sirius feltápászkodott, ő maga fenékre huppant, majd hátradőlt, és kényelmesen elnyúlt a szikrázó hótakaróban. A sapkája csálén félrecsusszant, kikíváncsiskodtak alóla a selymes, szőkés tincsek – a hópelyhek kapva kaptak az alkalmon, mohón beléjük csimpaszkodtak, még a sapka bojtjára (ki hord még az ő korukban bojtos sapkát...?) is rátapadtak, csak érinthessék valahol őt. Érinteni akarták. Akarta. Sirius megbabonázva indult el felé.

Remus úgy örült a hónak, mint egy kisgyerek. Pár másodpercig lehunyt szemmel, mosolyogva élvezte az arcára hulló hópelyheket, aztán kinyújtotta maga mellé mind a két karját, és szorosan a földön tartva mozgatni kezdte őket, fel és le, fel és le. Olyan boldognak, olyan szabadnak tűnt közben, hogy Sirius szinte már várta, mikor emelkedik fel, és kap szárnyra. Utána nyúlt volna, elkapta, és megtartotta volna. Visszahúzta volna. (Ezt teszi majd vele. Visszahúzza a földre, önző módon öleli, magához láncolja. Nem fogja tudni elengedni, soha. Sirius akkor, azon a hófátyolos délutánon tudta. Ezért habozott talán annyit. Addig. Addig a hófátyolos délutánig.)

– Mit csinálsz? – érdeklődte meg, mikor már úgy vélte, kínosan hosszú percek óta ácsorog szájtátva barátja fölött.

– Hóangyalt – csilingelt a felelet.

– Mit?

– Hóangyalt – ismételte Remus, és alábbhagyva a szárnycsapásokkal, felpillantott Siriusra. Nem kérdezte, inkább megállapította: – Te nem csináltál még soha.

Sirius megrázta a fejét. Merlin, annyi minden van, amit nem csinált még soha! Pedig ha lett volna életfilozófiája, valahogy így, ilyen egyszerűen fogalmazta volna meg: semmit sem elszalasztani, mindent kipróbálni. Ha lett volna életfilozófiája, abban a pillanatban így, ilyen egyszerűen átírta volna: Remusszal semmit sem elszalasztani, Remusszal mindent kipróbálni. Abban a pillanatban Sirius úgy döntött, van életfilozófiája.

Remus közben felült, hogy megcsodálja a művét.

– Látod – magyarázta lassan, azon a megnyugtató, a szokottnál is kedvesebb hangján, amivel a mindenki más által reménytelennek titulált alsóbb éveseket szokta korrepetálni, szóval Siriusban felpislákolt a gyanú, hogy valószínűleg ritka ostoba fejet vághat épp – ott a feje, a teste, ott pedig a szárnya. Angyal. Hóból. Hóban. Hóangyal.

Sirius az ajkait figyelte, amíg beszélt, figyelte az ívüket, a mozgásukat, az apró izmok finom rándulásait, ahogy a szavakat formálták. Jelzőket keresgélt magában Remus ajkaira, telt, érzéki, gyönyörű, dühös volt magára, amiért nem jutnak eszébe csak ezek az üres, agyoncsépelt szavak. Mint egy rossz író a létező legtökéletesebb múzsával, kiváló ötletekkel, de csapnivaló fogalmazási készséggel. Egy szerelmes regény ötletével… Nem mintha Sirius olvasott volna valaha is olyat. Végül arra jutott, hogy Remus ajkai leírhatatlanok. Aztán hirtelen csend lett, Remus elhallgatott, és csak nézett rá fel azokkal a nagy szemeivel. Várt valamire.

Remus-mértékkel mérve meglepően hamar megelégelte.

– Gyerünk, te jössz! – kacagott fel újra, és Sirius a lábszárán érezte az ujjai szorítását. Mire észbe kapott, már megtántorodott és elzuhant megint, rázuhant Remusra, bele a hóba, az angyalát összezúzta.

(Siriusnak később, évekkel később sokszor eszébe jut majd ez a zuhanás, ez az egyetlen, villanásnyi pillanat. Rázuhant Remusra. Az angyalát összezúzta. Folyton összezúzta, de soha el nem engedte volna. Önző dolog a szerelem.)

De akkor csak esés volt. Még csak nem is fájt. Érezni persze megérezte. Nagyon.

– Beleestél az angyalomba – állapította meg Remus, és bánatosan lebiggyesztette azokat a leírhatatlan ajkait. Sirius már majdnem bocsánatot kért (Sirius Black sosem kér bocsánatot), mikor Remusból kipukkadt újból a nevetés. Soha nem nevetett annyit, mint azon a napon. Siriusnak pedig nem maradt más választása, mint elismerni, hogy beleesett. Pont annyira, amennyire egy angyalba bele lehet esni. Nagyon. Végérvényesen. Örökre.

Megcsókolta.

A legjellemzőbb az egészben az volt, hogy később nem igazán emlékezett, hogyan is történt. Nem gondolkodott. Még akkor is nevettek, mikor lendületet vett, átdobta az egyik lábát Remuson, a hátára fordította és elhelyezkedett rajta, és Remus nevetett tovább akkor is, mikor ő elkapta mind a két csuklóját, a feje fölé emelte, és belenyomta a hóba. Kacagva próbált szabadulni alóla, talán azt hihette, birkózósat játszik vele, ahogy Jamesszel is hülyéskednek néha. Az volt az a játék, amiből Remus folyton kimaradt (és az önző védelmező ösztönök mellett Siriusnak meg sem fordult a fejében, hogy Remus talán azt hiszi, a farkas miatt féltik... félik. félnek, hogy előtör, ha netán eldurvul a játék...). Remus más volt. Remus olyan volt a szemében, mint egy porcelánbaba – túl értékes ahhoz, hogy barbár módon játszanak vele.

Remusszal egészen mást akart csinálni.

Remust megcsókolta.

Utólag belegondolva, egész jól csinálta, ahhoz képest, hogy ez volt élete első csókja. Remus szája hűvös volt és leírhatatlanul puha, és Sirius érezte, ahogy megremeg az alsó ajka, mikor óvatosan a saját ajkai közé zárta. Gyöngéden ízlelte, tétován kóstolgatta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán a nyelvét is bevethetné, mégiscsak attól igazi csók egy csók, nem? Talán bizonytalan volt (Sirius Black sohasem bizonytalan), talán félt (Sirius Black sohasem fél), talán csak nem akarta elárulni magát, a türelmetlen vágyát, hogy milyen régóta sóvárgott már rá (ez a legjobb érv – erre fogja majd rá), de szinte azonnal elvetette az ötletet. Így is jó volt. Új volt. Varázslatos.

Halkan cuppant, amikor elváltak. Vicces kis hang volt, felszabadító, bátorságot adó, még többet ígérő. Édes. Remus lehunyt szemmel, kipirultan feküdt alatta, az ajkai elnyílva, mintha a folytatásra várna. Újra megcsókolta. Ugyanolyan gyöngéden, ugyanolyan lassan, esélyt adva neki, hogy ha akar, bármikor elhúzódhasson. Nem akart. Sirius nem emlékezett, mikor volt az a pont, amikor Remus visszacsókolt, de attól a ponttól fogva Remus csókolta őt; ajkak, fogak és nyelv, és ez a csók már forró volt, bizsergetően forró abban a hidegben. Remus kesztyűs ujjai rákúsztak az arcára, az álla alá nyúltak, irányították. Minden figyelmeztetés nélkül harapott az ajkára, az apró fájdalmat nyelve simításával csitította el, nedves volt és izgatóan érdes, határozottan tört utat a szájába, ott kedvére kalandozott, és Sirius úgy érezte, képtelen betelni vele, az érzéssel, az ízével. Remusszal. Remus megmutatta, milyen az igazi csók. Remus egy rejtély volt. Észveszejtő. Részegítő.

Aztán véget ért a hosszúra nyúlt pillanat, és Remus újra a pár perccel korábbig ismert Remus volt, ártatlanul, csodálkozón, és úgy, olyan meglepetten és zavartan pislogott rá, mint aki álomból riadt. Olyan álomból, amelyről nem illik beszélni.

Csend lett. Egyikük sem mozdult, csak a szívük dobolt, és a levegőt kapkodták szaporán. Néhány óvatlan hópehely Remus arcára hullt. Egy szempillantás alatt foszlottak semmivé felhevült bőrén. És a csend túl hosszúra nyúlt.

Sirius gyűlöli az ilyen csendeket. Regulus csendjeire emlékeztetik, mikor egy-egy rontásig fajult családi veszekedés után besomfordált a szobájába, leült az ágya szélére, és csak nézett rá ugyanígy, megfejthetetlenül és zavarodottan. Annyi minden volt ezekben a csendekben, annyi kavargó kétely, segélykiáltás és ragaszkodás, annyi kérdés, érzés és gondolat, hogy túl sok lett volna kimondani. Sehogy sem tudták elkezdeni. Egyszer Sirius besokallt. Csak így, egyszerűen, besokallt. Úgy érezte, belefullad a hallgatásba, megfojtja a csend, képtelen volt tovább elviselni, szét akarta tépni, darabjaira robbantani, soha többé nem hallani. Kiabált. Ordított. Úgy, mint korábban még soha, és olyan dolgokat vágott az öccse fejéhez, amiket nem gondolt igazán komolyan soha. Regulus úgy reszketett a viharában, akár egy fészekből kipottyant, árva, megsebzett kis fióka. Volt valami a tekintetében, amitől Sirius megrettent. Nem ezt akarta. Nem bántani akarta, csak (azóta sem talál rá jobb szavakat) észhez téríteni. Nem akarta még jobban, még ő is megsebezni. Átölelni akarta hirtelen, megmenteni, kimenteni innen, de abban a pillanatban a védtelen fiókából hattyú lett, nemes tartású, büszke járású éjfekete hattyú, kilibbent a szobából, hagyta, hogy visszhangozva csapódjon utána az ajtó. A csendet otthagyta búcsúajándékul. Valamikor hajnaltájt Sirius ebben a csendben forgolódva hallotta, hogy a szomszéd szobában Regulus zokog. Nem ment át, hogy megvigasztalja. Regulus sem járt azóta nála. És az az ölelés ott ragadt, örökre abban a csendben.

Otthagyta Remust, ahogy Regulus hagyta őt azon az estén ott.

Az első tiszta gondolata, immár a Griffendél-torony felé kóvályogva, az volt, hogy Remusnak biztosan nem ez volt élete első csókja. Meg akarta ütni azt a valakit. Aztán arra gondolt – és ezen már vigyorgott magában –, hogy a szétdúlt hótakaró, amit maga után hagyott, pontosan olyan volt, mint egy viseltes lepedő egy átszerelmeskedett éjszaka után...

– Ennyi. – Sirius elhallgat. Egy pillanatra a tenyerébe temeti az arcát, a szemeit dörzsöli, a homlokát. James összevont szemöldökkel fürkészi.

– Mondd el neki – tanácsolja végül, egészen halkan, puhán.

Sirius azonnal felkapja a fejét.

– Mit? Hogy? Miért? Ott volt ő is, tudja. Vagy a lepedőset? Nem mondom el neki a lepedőset! – hadarja, és riadt tiltakozással a levegőben hadonászik közben. James elkapja a kezét, mielőtt még véletlenül beverné valamelyikük orrát.

– Nem azt. Azt is elmondhatod majd, de azért ne azzal kezdd.

– Akkor? – Siriusnak fogalma sincs, miért kérdez hülyeségeket. Az időt húzza? De minek?

– Hogy szereted.

Hát, ezért. Ijesztő így, kimondva hallani. Főleg James szájából, főleg most, amikor ennyire komoly. Ez az egész ijesztően komoly. És egyben szörnyen gyerekes is.

– Nem tudom...

– Szereted?

– Lehet. Azt hiszem. Igen.

– Szereted?

Sirius sóhajt egyet. A levegőt lassan fújja ki, James az ujjai alatt érzi, ahogy elernyednek közben az izmai. Lehajtja a fejét, hollótincsei hanyagul hullnak a szeme elé, az ajkaira mosoly kúszik, amikor felpillant rá újra. Soha nem látta még Siriust így mosolyogni.

– Szeretem – mondja ki.

És a föld

(ha nem is ugyanúgy)

de egyértelműen

forog

tovább.

James büszkén hátba vágja. Vállon veregeti. Aztán gondol egyet, és magához öleli.

Amikor elengedik egymást, elengednek még valamit. Kamaszos kíváncsiság, mondogatta James, nem jelent semmit. Mások is csinálják. Aztán úgyis becsajoznak mind a végén. Amikor egyértelmű lett, hogy Sirius soha nem fog becsajozni, felmerült, hogy talán mégis jelent valamit. Az kínos* beszélgetés volt. Kínosabb, mint a mostani. Szerencsére James már akkor észrevette, hogyan néz Remusra... Mégis, talán nem véletlen, hogy ezt a szót, azt, hogy szeret valakit (hogy szereti Remust, Remust szereti), először James előtt mondta ki. Vagy hogy James a kapcsolatuk egyengetését ennyire komolyan veszi.

– Menj, és mondd el neki – noszogatja újra, majd rendíthetetlen komolysággal hozzáteszi: – Figyelj, előbb vagy utóbb egyikőtöknek úgyis ki kell mondania, különben itt szerencsétlenkedtek még akkor is, mikor mi Lilyvel már rég az ükunokáinknak meséljük közösen átélt kalandjaink izgalommal és romantikával teli történeteit... – sóhajt fel az álmodozó szerelmes sóhajának egy igencsak teátrális formájával.

Sirius erre erőtlenül felnevet, és úgy dönt, hálája jeléül kivételesen megjegyzést nélkül hagyja a Lily Potter projektre vonatkozó – az aktuális tényállást tekintve kissé még ingatag – állításokat. Feltápászkodna – de akkor újra, még egyszer, még egyszer utoljára előkerül az a valami. A torkára markol, és keserű ízt csepegtet a szájába a valami. Kivár egy kicsit, de képtelen lenyelni.

– Nézd, ha... ha Remus is úgy van vele, ahogy én, akkor...

– Remus totál beléd van zúgva – vág közbe James. Olyan hangon mondja, mintha csak annyit mondana, hogy kék az ég és zöld a fű, vagy hogy holnap felkel a nap. Tagadhatatlan és vitathatatlan tény. Sirius érzi, hogy dobban egy nagyot a szíve. Hozzá tudna szokni az ilyen dobbanásokhoz.

– Szóval – köhint egyet hivatalosan, és folytatja: – akkor azért lesz pár dolog, ami megváltozik.

James szótlanul méregeti, fürkészi. Ez megint az az okos, megértő, melengető nézése, amivel száz Lily Evanst is könnyedén Lily Potterré tehetne.

– Tudom – mosolyodik el. – Menj.

Sirius megy. Az ajtóig, onnan visszafordul.

– Ágas?

– Hm?

– Köszönöm.

Jamest meglepi a szó. Elvigyorodik, biccent, aztán legyint egyet. Ez a minimum. Szóra sem érdemes.

És Sirius megy. Két lépést, aztán megint visszafordul.

– Ágas?

– Hm?

– Félek. – vallja be, ahogy egyszerre rádöbben, hogy ez már rég nem arról szól, hogy vajon Remus és ő viszontszeretik-e egymást. Hanem hogy merik-e vállalni is ezt a szerelmet. Nem mások előtt, nem az ítélkező pillantások előtt – Sirius magasról tesz rájuk, mindig is magasról tett, az ösztöneibe van kódolva, Remust pedig az élet már most, ilyen fiatalon megedzette annyira, hogy félelem és fájdalom nélkül viseljen magán egy újabb stigmát: egy olyat, ami összeköti őket, amit nem hord egyedül legalább. Ez innentől csak róluk szól, az egyszerre édes és mérhetetlenül súlyos felelősségről szól, arról, hogy mostantól tartozni fognak valakihez, az a valaki pedig majd hozzájuk tartozik. Siriust ebben a percben, a felismerés percében egyedül az nyugtatja meg, hogy biztosan tudja, az a valaki csak Remus lehet. Néha úgy érzi, az ő történetükben a szerepeket már azelőtt kiosztották, hogy megírták volna magát a történetet.

– Normális, hogy félsz. Mindenki fél valamitől – vágja rá egy velőbe látó pillantás, majd azt követő gyors megfontolás után a létező legsablonosabb választ James, és hangjába visszakúszik a csibészes él, a tekintetébe visszatér a pajkos csillogás. – Én is félek.

Sirius reflexből rákérdez:

– Mitől?

– A karfioltól.

– Hö? – Ez az a pont, ahol Siriusnak lassan kezd leesni, hogy vége a komoly, lélekkiöntő társalgásnak. Egy kicsit azért bánja.

– Félek – árulja el közben nagy komolyan James –, hogy karfiol lesz vacsorára, és megint éhen halok. Na, menj már.

Sirius nem megy.

– Nem halhatsz éhen megint – mondja lassan, szavanként tagoltan.

– Mi?

– Nem halhatsz éhen megint. Nem tudsz többször éhen halni. Ha legutóbb éhen haltál volna, mikor karfiol volt vacsorára, akkor nem mondhatnád most, hogy éhen halsz megint, mert akkor most már nem élnél, mert halott lennél, mert legutóbb már éhen haltál – filozofál.

James mélyen elmereng a létezésen és az étkezésen, és a kettő viszonyán.

– Nem haltam éhen – állapítja meg –, mert volt köret.

– Jah.

– De mi van, ha legközelebb nem lesz köret? – esik újfent kétségbe.

Sirius megvakarja a fejét, ott, azon a ponton, ahonnan A Megoldást várja, hogy kipattanjon.

– Lesz desszert – szökken elő A Megoldás.

Jamesnek kételyei vannak A Megoldással kapcsolatban:

– Mi van, ha karfiol lesz desszertre is? – mormogja sötéten.

– Lemegyünk a konyhába vacsora után, és szerzünk a manóktól valami mást.

– Igaz. – James fellélegzik. – Akkor nem fogok éhen halni.

– Nem.

– Szuper.

Megbeszélték.

Sirius babrál a kilinccsel.

– Nem tudom neki így elmondani – fakad ki. Visszazárja az ajtót, nekidől. – Ez így olyan... Izé. Semmilyen. Sablonos. Üres. Mindenki így csinálja, én máshogy akarom.

James bólint egyet. Ha valaki, hát ő átérzi a problémát. Minden héten valami mással próbálkozik Lilynél – egyedül a lényeg, a kulcsszó nem változik sosem. (Egyik fél részéről sem.) (Avagy James rendre szerelmet vall a "szeretlek" egy kreatív formájában.) (Lily pedig rendre visszautasítja a "NEM!" egy kreatív formájában.) (Jó kis játék, James élvezi.)

– Azért csinálja mindenki így, mert működik. Egyértelmű, nincs semmi cicoma vagy mellébeszélés, és nincs belőle félreértés. De attól még – bölcselkedik tovább rövid szünet után –, hogy valamit úgy csinálsz, mint mások, nem lesz sablonos vagy ugyanolyan. Mindenben van valami egyedi. Sok minden van, amit látszólag mindenki ugyanúgy csinál, valahogy mégis mindenkinél más. Például a fogmosás. Ugyanarról szól mindenkinél, de biztosan nincs két ember, aki pontosan ugyanúgy mosna fogat.

Sirius ezen eltöpreng.

– Szerinted mossak fogat? – szűri le a lényeget.

– Szerintem Remusnak még büdös szájjal is kellenél – fogalmazza meg James a szerelem lényegét.

– Nem is büdös a szám, hé!

– Azért mondtam feltételes módban.

– Jah, oké – nyugszik meg Sirius. Azért, biztos, ami biztos, a szája elé kapja a tenyerét, belelehel, és leellenőrzi. Kétszer.

James megvilágosodik, miközben nézi. A leheletről jut eszébe, a kinti hidegről, a hideg ablakra lehelt párába rajzolt szívekről.

– Megvan! – kiált fel, úgy, hogy Sirius összerezzen. – Odamész hozzá, elkezded dobálni hógolyókkal, aztán, amikor már biztosan nem számít rá, gyúrsz a hóból egy szívet is, és mint korábban a hógolyókat, azt is odadobod neki, azzal a szöveggel, hogy az a te szíved, és mostantól az övé. Tuti siker – fejezi be, és a besütő téli nap sápatag dicsfényében tündökölve vár a tapsra. Tapsviharra. Minimum.

A tapsvihar elmarad. Sirius csak pislog rá, felvont szemöldöke alól, megint úgy, mint egy elmeháborodottra. James bosszankodva magyarázza el:

– Tervezem majd szünet után Lilyvel. Letesztelhetnétek nekem.

– Te hülye vagy – jelenti ki Sirius újabb hosszú csend után. – Ha hozzávágod, mint egy hógolyót, akkor eltörik.

– Legalább tudni fogja azt is, mi lesz a szíveddel, ha visszautasít.

– De nem fogja tudni, érted, mert nem fogja tudni, hogy mi volt az, ami eltörött, tekintve, hogy eltörött.

James durcásan vállat von.

– Még dolgozom a terven.

Sirius méregeti őt még egy darabig, végül csak megrázza a fejét, és szó nélkül kisétál a szobából.

James nézi, ahogy becsukódik az ajtó, aztán nézi Sirius kabátját az ágyon, a kesztyűit, a sálját. Hosszasan mereng. Valami gyanús. Nem stimmel valami. Mire összeáll a kép, arra jut, hogy valószínűleg már késő lenne barátja után futni, és a tél jó egy hónappal ezelőtti beálltára figyelmeztetni, szóval veszi inkább a köpenyt, komótosan lesétál a konyhába, és rendel estére egy nagy bögre gyógyteát Siriusnak. Megfázásra.

(Meg egyúttal megérdeklődi, mi lesz vacsorára.)

(Nem karfiol.)

(Megkönnyebbül.)

Odakint vacog a tél és vacog a fagy, és vacognak Sirius fogai is. Mire rájön, hol a gond, már félúton jár; nem fordul vissza, nem torpan meg. Ha elhatároz valamit, Sirius Black soha nem torpan meg. Futólépésben gázol az érintetlen hóban, roppan a bakancsa talpa alatt, bokáig süllyed bele. Téli mesebirodalom ilyenkor a Roxfort, hallgatag, hófehér, fenyegetően magasztos és meghitten békés.

A tó vizén vékony jégtükör feszül, narancsos fénnyel csillan rajta a nap. Hamarosan lebukik majd a rengeteg fái mögött. Sirius tekintetét vonzza a világosság a megnyúlt árnyékok között. Mint egy festmény, olyan. A muglik bizonyára képeslapra nyomtatnák, karácsonyi üdvözlő sorokat írnának rá, és elküldenék valakinek, aki sokat jelent nekik, vagy gyűjteménybe tennék, kiállítanák: idilli téli táj, egy eltévedt angyallal az erdő fái között. Az angyal bojtos sapkát visel, és egy hóembert méreget. Hogy angyal, azt a ragyogás árulja el. Úgy vonzza magához Siriust, mint éjjeli lepkét a lámpafény, megbabonázva siet, repül felé. (Vajon ha túl közel ér, megég?)

A pír az arcán már ég, és a szíve is őrülten dobog, de elmondja neki. Azt mondja neki, hogy sz...

– Szia.

Afrancbais.

Remus szökken egyet ijedtében, ahogy meghallja a hangját, és leejt egy nagy marék havat. Egyetlen mozdulattal (az érintése pillanatnyi hiányával) hóvihart kavar. Félrebiccentett fejjel, óvatos kíváncsisággal pislog aztán Siriusra, lassan, bátortalanul bomlik elő a mosolya. Végül visszaköszön, mintha mi sem történt volna, vagy nem szűk félórával ezelőtt álltak volna egymással szemben ugyanígy. (Na jó, talán nem pont ugyanígy...)

– Szia. Megijesztettél – mosolyog szelíden tovább.

Sirius érzi, hogy most mondania kéne valamit, de ég az arca, vacognak a fogai, izzad a tenyere és lefagynak az ujjai, és nem hitte volna, hogy ez mind lehetséges így együtt. A zsebébe rejti a kezét, a sarkáról lábujjhegyre, majd onnan vissza dülöngélve ácsorog csak tovább. Szörnyen hülyén érzi magát. Főleg, amikor pár perc kínos hallgatás után Remus kedvesen figyelmezteti:

– Nincs rajtad kabát.

– Meleg van – vágja rá rekedten, mire Remus újabb aggódó pillantással és egy megfejthetetlen mosollyal ajándékozza meg.

– Nem akarom, hogy megfázz miattam... – Az utolsó szót nem mondja ki, csak az ajkai formálják némán, és Sirius nézi, ahogy elpirul, és érzi, hogy ez lenne a tökéletes pillanat arra, hogy ő viszont egyértelműen és hangosan kimondja. Remus persze még jobban zavarba jönne, talán el is sírná magát – mire ő odalépne hozzá, a karjaiba zárná, és a szemébe mondaná újra, újra meg újra, addig mondogatná, amíg biztosan el nem hiszi… Aztán visszasietnének a jó meleg szobába. Szóval meg tudná fojtani azt a gyáva idiótát, aki ezalatt ezt mondja az ő hangján:

– Nem fázok. Tényleg. – Hogy mentse a menthetőt, talán gyorsan hozzátehetne még valami ilyet: "felmelegít a közelséged" vagy "fűt a szerelem" vagy... jó, azt azért már mégse. Jobb lesz, ha egyszerűen csak azt mondja, hogy sz... – Szép lett.

Remus, ajkán még mindig azzal a megfejthetetlen mosollyal fordul a hóember felé. A hóember igazából nem hóember, a szó megszokott értelmében legalábbis biztosan nem az, sokkal inkább hóból ember. Hószobor. Alig pár centivel alacsonyabb Remusnál, karjai vannak és lábai, és egészen karcsú dereka, hópihékből szőtt kabátot visel, sálat, sapkát, domború csigákban göndörödik a vállára szikrázó, fehér haja. Arca van, és ijesztően élethű, gyermeki, nemtelen vonásai: pisze orra, hatalmas szemei és mosolygós ajkai. Remus az egyetlen, akiről Sirius képes elhinni, hogy pálca nélkül, a puszta két kezével ilyet tud alkotni. (És közben igyekszik arra nem gondolni, hogy azok az ujjak vajon milyen másféle varázslatra képesek még...)

– Köszi – mondja Remus szégyenlős mosollyal. – De még hiányzik az egyik keze, látod? – mutat rá az egyik kidolgozatlan kézformára, és közben úgy néz Sirius szemébe, mintha olvasott volna az iménti gondolataiban. A zárójelesben is. Szaporán kapkodja a levegőt, az arca előtt repkedő lélegzetpamacsok láttán Sirius akaratlanul is elképzeli a teste melegét. Érez valamit a gyomra táján, ami aztán szétárad minden sejtjében (az a csapnivaló regényíró valószínűleg vágynak nevezné, holott ez egészen más, mélyebbről jön, és jóval több annál), kiűzi tagjaiból a didergő hideget, és arra készteti, hogy elmondja Remusnak, hogy mennyire kívánatosnak látja őt, mennyire gyönyörűnek, hogy mennyire sz...

– Szeretnéd, hogy segítsek?

Remus, bár szemlátomást komoly kétségei vannak a másik lenge öltözékével kapcsolatban, bólint egy rövidke szünet után, Sirius lelki szemei előtt pedig felsejlik egy kép, amin a meleg szobában várakozó James elkezdi a homlokát valami kemény (azért nem túlságosan kemény) felületnek püfölni. Abszolút megérti. Lehajol, hogy hozzájáruljon a szobrászkodáshoz egy maréknyi hóval (majd keres egy olyan területet, amit nem ronthat el nagyon) – de akkorra már eszébe jutott James, és vele együtt eszébe jutottak James idétlen hódítási tippjei is... Ezúttal sem gondolkodik sokat. Már ott is van a kezében a hó, pirosra fagyott, elgémberedett ujjai közt tartja, ügyetlen gyúrja, alakítja, formázza…

– Remus.

Remus épp a műalkotás hótincsein javítgat valamit. Meglepetten pördül meg, talán hallja a vacogáson túli különös remegést Sirius hangjában, talán csak meglepődik azon, hogy kivételesen nem Holdsápnak szólítja.

– Igen?

– Tessék – nyomja a kezébe Sirius a girbegurba hószívet.

Mohón figyeli Remus reakcióját, nem szeretne egy pillanatot, egyetlen rezzenést sem elmulasztani, de a borostyánszín szemekben csillanó érzelmek pont olyan szédítő és titokzatos tánccal kergetik egymást, mint a kezei közt viharrá szabadult hópihék az imént. Sirius bármit megadna azért, ha Remus titkainak csak a töredékét megfejthetné. De egyelőre csak a szemöldökén látja, hogy meglepődik, a bőrén, hogy ismételten elpirul, és az ajkain, hogy elmosolyodik. A hószívet mozdulatlan, nyitott tenyerében tartja. Lassan emeli fel a pillantását róla, szemei megbújnak sűrű szempillái függönye mögött.

– Legyen szíve is? – kérdi egészen halkan.

Sirius megrázza a fejét. Mondani készül valamit, gyűjti a szavakat, ott vannak a torkában, a gombóc alatt – de Remus váratlanul megelőzi:

– Köszönöm.

Remus megköszöni. Megköszöni. Remusnak van ez az időnként roppant idegesítő szokása, hogy mindig, mindent megköszön. A legőszintébb és legártatlanabb köszönömökkel köszöni meg. Sirius még emlékszik a zsebkendőre, amit legelőször adott neki. A harmadik roxforti éjszakájukon történt. Nem húzta el az ágyfüggönyöket, és arra ébredt, hogy az a furcsa, csendes fiú, akivel, nincs mese, most már hét teljes évre össze lesz zárva, és akit sehogy sem tud a barát vagy ellenség skálán elhelyezni, mert mintha egy új, különleges mércét követelne kizárólag magának azzal a szelíd-szerény ábrázatával, szóval ez a fiú ott állt az ágyuk közti ablaknál, és sápadtan ragyogott a holdfényben. A szemei ragyogtak leginkább. Sirius soha azelőtt nem látott még ilyen szemeket, amik így, ennyire tiszta, mégis megfejthetetlen fénnyel ragyogtak volna. Könnycseppeknek nézte a csillagokat bennük. Biztos honvágya van, gondolta, nem érezheti túl jól magát, szólni is alig szól hozzánk... Érzékeny, nyámnyila kis kölyök, biztos szeret rajzolni is. Titokban naplót ír, meg verseket. Az ilyen kis mimózák mindig, mindenen bőgnek. Leesik egy levél a fáról, és már sírva is fakad. Talán még gyűjti is őket... Azért csak kerített egy zsebkendőt, kikecmergett az ágyból, és szó nélkül a szőkés fiú kezébe nyomta. Remus meglepődött. Nem volt rá szüksége, de elfogadta, sőt, hálásan megköszönte, megajándékozta Siriust egy kedves kis mosollyal, majd visszafordult az ablakhoz. Sirius totál idiótának érezte magát. Azóta is Remus az egyetlen, aki képes őt zavarba hozni. (Azóta sem értette meg, hogy a törődés az, amit Remus ilyenkor megköszön.)

Remus kesztyűs ujjai óvón rázáródnak a hóból készült szívre. Talán attól fél, hogy elszökik tőle. Sirius a szíve szerint megmondaná neki, hogy örökbe adta. Helyette azt a romantikus bejelentést teszi:

– Na jó, én bemegyek, mielőtt lefagy a tököm.

– Ühüm, jó – motyogja Remus elmélázva, majd zavartan felkuncog. – Vagyis, nem, az... az nem jó...

Sirius nem érti, miről beszélnek.

– Maradjak?

Remus tovább pirul.

– Jaj, nem, nem úgy, menj csak be nyugodtan, én még befejezem Noelle–t... – hadarja. Remus imádni való, amikor zavarban van. – Úgy értettem, hogy nem jó, hogy nem lenne jó, ha, tudod, ha lefagyna...

Sirius megérti, miről beszélnek. Széles vigyor terül el az arcán.

– Édes, hogy így aggódsz érte... – kivár, kiélvezi Remus bájosan ártatlan (Remus egy rejtély) zavarát, a szinte már bíborba hajló pírrózsákat az arcán, aztán könnyedén befejezi: – ...m.

Remus szemforgatva felszusszan. Mosolyognak a szemei, és mosolyog a szája is, halvány, de szívből jövő mosolygással ragyog. Elképesztően szép. Sirius agyán átfut a gondolat, hogy itt az alkalom, hogy másodszor (vagy ez már a harmadiknak számítana? tényleg, miben mérik a csókokat? pontosan hol kezdődnek, és mikor érnek véget?) is megcsókolja, de nem akarja megtörni a varázsát annak a kellemes várakozásnak, ami most közöttük lebeg. Kiélvezik a célvonal előtti utolsó lépés felszabadult, bizsergető izgalmát.

– Noelle? – biccent a hószobor felé, mikor már kezd túl hosszúra nyúlni közöttük a csend.

Remus bólint.

– Aham.

– Lány?

Remus bólint megint.

– Akkor nem leszek rá féltékeny – nevet fel Sirius. Megvárja és megcsodálja még egyszer Remus válaszul küldött mosolyát, elrakja magának emlékbe, a következő percekre, meg úgy egy egész életre, aztán sarkon fordul, és elindul vissza a kastély, a fűtött, meleg szoba felé.

(És legbelül – olyan mélyen, hogy csak sok-sok év múlva tudatosul majd benne –, abban a pillanatban érzi, hogy egy lány lesz majd, aki miatt Remust elveszíti.)

Nem így képzelte, ez tény. Együtt képzelte a dicsőséges visszautat (esetleg kéz a kézben) (hogy az ajtóban felkapja Remust, és átviszi a küszöbön, csak egy pillanatra fordult meg a fejében) (de megfordult, szó szerint: átsuhant az agyán, aztán visszatért, és emlékeztette, hogy a legutóbbi holdtöltekor már egyszer megtette: a Szellemszállás küszöbén át a karjaiban vitte), egymás oldalán, viccelődve, nevetve. Mégsem érzi magát becsapottan, vagy magányosnak. Megérti. Tiszteletben tartja. Az ő korukban a legtöbben csak egy világban élnek; zsákutcáról zsákutcára járnak, kísérleteznek, céltalanul bóklásznak. Remus más, ebben is. Remusnak több világa van. Neki ott a valóság, ott vannak a könyvei, és ott a saját, belső világa is, titkokkal telin. Remusnak időnként, főleg a fontos hírek, nagy események (és Remusnak olykor még egy ölelés, vagy egy tábla csoki is nagy esemény) után szüksége van a csendre és a magányra, hogy szabadon barangolhasson ebben a titkos kis világban. Talán ez volt az, amit a legnehezebben értettek meg benne: régen ilyenkor mindent megtettek, hogy felvidítsák, beszédre bírják – ami, így utólag belegondolva, nem igazán jelentett mást, mint hogy szünet nélkül piszkálták, idegesítették, mindenféle komolytalan hülyeséggel zaklatták. Peter mondta ki először a varázsszót: ”Szerintem hagyjuk őt békén egy kicsit …” Sirius ma már felismeri, és tiszteletben tartja ezt a világot, a rá való igényt és a benne töltött különleges perceket, mert tiszteletben tart mindent, ami Remusé és ami Remushoz tartozik. Ami Remus maga.

Azért reméli, hogy egyszer majd őt is magával viszi ebbe a világba, ha kulcsot nem is ad hozzá, beengedi rövid kopogtatás után. Néha elképzeli, vajon Remus mi mindent őrizhet ott. Kész labirintus lehet. Az egyik kanyar mögött bujkálhat az a szomorúság is, ami olyan gyakran homályosítja el az aranybarna szemeket. Sirius látja magát, a rettenthetetlen hőst, ahogy bátran szembeszáll vele; kikergeti, és kizárja onnan örökre. A Bánat szürke, fakó, és, Sirius úgy hiszi, farkas alakja van.

(Sirius évekkel később majd megismeri a Bánatot: Remus alakja lesz, nem lesz szürke vagy fakó, pusztán csak nem ragyog. Amikor pedig megpróbálja ragyogásra bírni, tündöklőre ölelni, csillogóra csókolni, vagy könnyekkel fényesíteni, de bárhogy is próbálkozik, sehogy sem sikerül majd neki – az lesz a Fájdalom.)

– Na? – támadja le őt mindjárt az ajtóban James. Sirius félretolja az útból; a fürdőszobában csobogó (és feltehetően jó forró) víz hangja most valahogy jobban érdekli.

– Fürödni készülsz?

– Neked engedem – hangzik a felelet, úgy, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Náluk mindenesetre annyira természetes, hogy Siriusnak eszébe sem jut, hogy megköszönje, mindössze bólint egyet, és sietve vetkőzni kezd. Kapkodva cibálja le magáról a jéghideg, átnedvesedett ruhákat. James kénytelen kiábrándítani: – Úgy fél perce nyitottam meg a csapot, szóval még várnod kell kicsit. De addig legalább mesélhetsz. Mi volt?

– Semmi különös – somolyog sejtelmesen Sirius, és visszafogottságot erőltet magára, az arcizmaira, a hangjába. A lépcsőn felfelé jövet úgy döntött, mostantól lesznek dolgok, amiket nem oszt meg Jamesszel. Jamesszel beszélgetni jólesik, olyan érzés, mintha a saját lelkiismeretével beszélne, és ez mindig is így lesz, örökre így marad. De mostantól közös titkai vannak Remusszal. Izgalmas és megtisztelő, és felelősséggel teli érzés, része lenni Remus titkainak. Vacogó mosollyal kucorodik be a takaró alá. James lehuppan az ágyra, vele szemben, törökülésbe húzza hosszú lábait.

– Kipróbáltad a szívet? – érdeklődik mohón, és ahogy megfejti Sirius konok hallgatását és egyre árulkodóbb mosolyát, a levegőbe öklöz, és diadalmasan felkiált: – Bevált a szív! Tudtam!

Sirius válaszul előhalász a dereka alól egy párnát, és James vigyorgó képébe vágja. Legutóbb egy gurkó találta így el, mikor egy edzésen Lily előtt illegette magát. Az azóta is rejtély, mit keresett a lány a lelátón aznap délután. („Szerelmes belém! Itt a bizonyíték!” – kürtölte világgá vérző orral és enyhe agyrázkódással James. Madam Pomfrey végül kénytelen volt vele nyugtatót itatni, hogy elhallgasson.)

Csak vigyorog most is tovább.

– Majdnem megijesztettél, hallod – sóhajt megkönnyebbülten fel.

– Hm? – Siriust meglepi a hirtelen váltás. Próbál valami kapcsolatot keresni Remus, James hódítási tippjei, a párna és a majdnem-rémület között. James közben felkúszik mellé, a hátát az ágytámlának dönti, összeér a válluk. A közelsége jóleső melegséget ad, de nem bizserget meg benne semmit.

– Pár percig azt hittem, hatott a Holdsáp-mellékhatás, és hirtelen felnőttél mellette…

Jamesben könnyű olvasni. Olyan nyílt a tekintete. Amennyire megőrzi mások titkait, a sajátjait pont annyira képtelen megtartani. Valószínűleg most furakodott először a fejébe az az alattomos, elbizonytalanító gondolat, hogy a mai nappal valami fontos talán mégis megváltozik, hogy most, hogy van ez a dolog Remusszal, Siriust (az ő Siriusát, a régi Siriust) elveszítheti. De ez a dolog Remusszal, ez eddig is volt, csak épp kínos, hószíves vallomások nélkül, kimondatlanul. Sirius egy időben, az első felismerés után, szerette azzal hitegetni magát, hogy Remusszal először csak barátok voltak, és ez a dolog onnan indult, abból mélyült el és fejlődött ki, mintha a szerelmet lehetne fokozatokban mérni. Eleinte talán könnyebb volt így elfogadni. De az igazság az, hogy Remust soha nem tudta elhelyezni azon a bizonyos barát vagy ellenség skálán. Remus attól a pillanattól kezdve, hogy McGalagony kimondta a nevét (farkasfiú, kuncogott magában Sirius a név hallatán, és izgatottan kereste a farkast, de csak bárányt talált. vajon milyen titok lapulhat a bárány bőre alatt? később szégyellte magát emiatt a gondolat miatt...), hogy a Süveg némi hezitálás után kimondta, hogy „Griffendél!”, és Remus olyan bájosan bizonytalan léptekkel az asztalhoz sétált, illedelmesen megkérdezte, hogy szabad-e a nyilvánvalóan szabad hely mellette, és Sirius biccentett, majd egy kézfogással gratulált neki, miután leült, és az érintése annyira jó volt – szóval Remus attól a perctől kezdve egészen új és másmilyen volt Sirius szemében, szívében, életében. Senkihez sem hasonló. Remusba beleszeretett, Jamesszel pedig barátok, testvérek lettek. Így volt eddig, és Sirius biztos benne, hogy ha rajta múlik, ez ezután sem változik meg.

Vallomással felel a vallomásra. (Ez egy ilyen nap, a francba is. Majd holnaptól normálisak lesznek megint.)

– Én meg attól féltelek, hogy megkomolyodsz Evans miatt.

Egyetlen pillantással tisztázzák.

– Soha. – James csibészesen elvigyorodik, a szívére tett kézzel, ünnepélyesen esküszik. Aztán feltápászkodik. – Na, nézzük meg a vizedet.

Sirius visszahúzza.

– Holdsáp és Lily, ők… egészen mások, mint mi. Szerintem mi sose fogunk tudni igazán felnőni.

Lepacsiznak.

(Sose fognak tudni igazán felnőni.)

A tea jó. Forró, fűszeres, jólesik. Sirius kifújja az orrát kettő korty között. A klubhelyiség levegőjét betöltő fenyő-, és a testére borított plédhalomból felszálló Remus-illat szinte percről percre tűnik egyre távolibbnak. Fintorogva konstatálja magában a tényt, hogy reggelre már valószínűleg egyáltalán nem fog tudni az orrán keresztül levegőt venni. Durcásan szipog párat, mert ez egyrészt azt jelenti, hogy a száját sem tudja majd hosszabbtávon nélkülözni, másrészt meg amúgy sem a legcsábítóbb taknyosan csókolózni. Frusztráltan húz még egyet a teából, majd bekészít maga mellé egy marék zsebkendőt, és nyakig magára húzza a plédeket. A kandalló előtti kanapén terpeszkedik, James előtte, a szőnyegen hever, és az elcsórt cikesszel szórakozik percek óta, de nincs most senki, aki megtapsolja. Féregfark hazautazott karácsonyra. Indulás előtt arról motyogott, hogy rá tulajdonképpen nincs akkora szükség, a bejutást csak megoldják valahogy nélküle is... Talán azt várta volna, hogy meggyőzzék az ellenkezőjéről, és mindenáron visszatartsák – de valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem tudta maga sem eldönteni, hol és kivel akarja az ünnepeket tölteni. Petert várják haza a szülei. Várják Jamest és Remust is, de Remusnak jobb lesz így, hogy maradt, Jamesben pedig fel sem merült a gondolat, hogy magukra hagyja őket. Tapmancs nem bírna még Holdsáppal egymaga. De mindenképp ott akar lenni végig vele holnapután éjszaka.

Remus a hóesést figyeli az ablaknál. Foltot hagy a lélegzete a hideg üvegen. A karácsonyfán lobogó gyertyák és a kandalló tüzének aranyfényei már nem érnek el addig, a hold festi helyette a bőrét ezüstösre. Időnként hátrafordul, olyankor nyíltan keresi egymást a tekintetük, Sirius beveti a legcsábosabb náthás vigyorát, Remus pedig olyan meglepetten mosolyog vissza rá, mintha még nem teljesen hinné el, hogy mindez tényleg megtörténik. Remusnak csodaszép bőre van. Megrendítően tiszta és fehér, ha pedig elpirul, olyankor halvány, hamvas rózsaszín. Titokban szeplők mosolyognak a vállain. Sirius úgy egy évvel ezelőtt vette észre őket (és azóta sem tudja, Remusnak vajon feltűnt-e, hogyan reagált a teste erre a felfedezésre. akkor először érzett ilyet valaki közelében. talán egyszerűbb lett volna minden, ha Remusnak mondja ezt el akkor, nem pedig Jamesnek...), ezzel egyidejűleg pedig azt is észrevette, hogy görcsbe rándul a gyomra – a keze pedig ökölbe –, ha azt látja, hogy Remust valaki megérinti. Irtózott a gondolattól, hogy Remust beszennyezhetik; a bőrét, a ragyogását, a titkait. Rápillant a saját kezére: szinte feketének tűnik a pokrócbarlang sötétjében. Ő van az árnyékban, és Remus a fényben. (Sirius még nem tudja, hogy Remus sötétje az övénél százezerszer mélyebb.)

(Remus szeret festeni. A padlón hasal közben, és műteremmé változik olyankor a szoba. ** Lábujjhegyen közlekednek fölötte. Elsősök voltak, mikor Remus először és utoljára egy farkast festett meg: a farkas szürke volt, az árnyalatokat ő keverte ki. Egymásba mosta a feketét és a fehéret. A kép gyönyörű lett, rajta az állat döbbenetesen valódi. Remus elégedetten megszemlélte, majd egy határozott mozdulattal kettétépte. Nem merték megkérdezni, miért csinálta. Sirius később kihalászta a kukából a rajzlapot, összeragasztotta, és a fiókja mélyére tette. Úgy érezte, megtalálta az első darabkáját a kulcsnak Remus titkos világához.)

– Á, ezt sose unom meg! – bődül a csendbe akkora vehemenciával James, hogy a klubhelyiség másik felében sugdolózó alsóbb éves lányok menten menekülőre fogják; megszeppenten iszkolnak fel a szobába. Magukra maradnak hárman. James ezalatt odaszökken Remus mellé, beleheli az ablakot, szívecskét kanyarít a párába, aztán az ujja már rajzolná is reflexből az "L" betűt, de megáll. Remusra sandít, Siriusra, majd újra Remusra.

– Na? – emelgeti idétlenül a szemöldökét. – Mit írjak bele?

Sirius hirtelen nagyon érettnek érzi magát. Nem komolyan érettnek, nem felnőttesen érettnek, csak valami nagy és fontos titok tudójaként érettnek. Vicces így, ennek a titoknak a tudatában látni, hogy a hősszerelmes James Potter valójában mennyire nem áll még készen a szerelemre. Szerelemre... Régen, úgy a nyolc órával ezelőtti történelem homályában még az ő szótárában is valami ilyesmit jelentett ez a szó: ha nem is szívbe foglalt neveket vagy hószíveket, de minimum tűzijátékot és konfettiesőt, méterekkel a föld felett lebegést, meg ki tudja, mit még… Részben. Másrészt nem volt több, mint valami cukormázas, nyálas hülyeség. Nem neki való. A ma délután óta, azóta, hogy az a dolog Remus és őközötte biztosan és hivatalosan is igazi lett, új értelmet nyert az is, amit – jobb szó híján – az a dilettáns regényíró minden bizonnyal szerelemnek nevezne. Nem volt sorsfordító változás, nem voltak fanfárok vagy vattacukorzápor, nem fordult a feje tetejére a világ – egyszerűen csak jó volt, kellemesen melengető és megnyugtatóan természetes. Olyan meghitt kis csoda, amit fölösleges másokkal megosztani. Úgysem értené meg rajtuk kívül senki. Persze egy hang a fejében ettől függetlenül még mindig azt sugdossa, hogy szökkenjen fel a kanapé támlájára, mint a helyiség legmagasabb pontjára, és onnan kiabálja ki, Remusra mutatva, hogy az a hihetetlenül helyes fiú ott, akinek a lelke olyan csodaszépen ragyog, őt szereti – szereti őt! Aztán felrohanna az asztronómia toronyba, és világgá kürtölné onnan is… Szerelem és más nagy szavak ide vagy oda, ők Jamesszel sose fognak tudni igazán felnőni.

James úgy másfél perc alatt unja el a várakozást, és beletörődik, hogy ennek a szerelemnek ma nem lesz párába vésett bizonyítéka. Azért próbál a maga módján továbbra is segíteni, mert mégiscsak dühítő, hogy délután óta gyakorlatilag nem történt, nos… semmi. Remus felhozta a hószívet, rászórt valami bűbájt, amitől nem olvadt tovább, és kitette az éjjeliszekrényére. Ennyi. Ez, meg néhány félszeg mosoly és lopott pillantás, ez minden, amúgy ránézésre nem változott közöttük semmi sem. Egyértelműen szükségük van rá. Csak hogy egy kicsit beindítsa a romantikát.

– Ha legyek álmos, és menjek fel lefeküdni, szóljatok. Vagy felmehettek ti lefeküdni, ha nektek úgy jobb – indítványozza. Érzi, ahogy Remus megrezzen mellette, és hallja, hogy Sirius megköszörüli a torkát. Talán fáj neki, talán ezzel akar valamit jelezni. James úgy dönt, csak a torokgyulladás kezdeti tünetei. Bátorítón megpaskolja Remus karját, és széles vigyorral hozzáteszi: – Mármint nem úgy lefeküdni.

Remus orcáin lángszirmot bontanak a zavar rózsái. Sirius egy beszédes pillantással jelzi James felé, hogy elég. Le lehet állni.

James képtelen leállni. Hozzátartozik a személyiségéhez. Meghatározza a lényét. James, a leállíthatatlan. A Leállíthatatlan – és Ellenállhatatlan – James.

– Persze úgy is lefeküdhettek felőlem, nem gond. Tök oké. Komolyan – bizonygatja jó hosszan. Remus erre akkorát nyel, hogy visszahangzik tőle a szoba. Sirius a pálcáját próbálja pillantása szupererejével magához hívni. Nem jön össze, a kezét kidugni a plédek alól pedig lusta.

– Ágas?

– Hm?

– Odaadnád a pálcámat?

James meglepően készséges. Egy szempillantás alatt Sirius előtt terem, már nyújtja is felé a pálcát – aztán az utolsó pillanatban visszahúzza.

– Minek kell? – kérdi gyanakodva.

– Hogy megátkozzalak.

– Jah. Mi? Hé! – háborodik fel vérig sértve, majd duzzogva hozzáteszi: – Csak segíteni akarok.

– Ágas – szólal meg végre Remus, és odalép hozzájuk – köszi szépen, tényleg, a szívecskés dolgot is, mindent, de... Azt hiszem – pillant Siriusra – azon, amiben most segítenél, már túl vagyunk.

Sirius szaporán bólogat. Aztán ágyba parancsolja Jamest, utánakiabálva valami olyat, hogy használja ki nyugodtan az egyedül töltött perceket. James megtorpan a lépcső aljában. Gyors mérlegelés után megtalálja a frappáns és érett visszavágás legtökéletesebb formáját, és rányújtja a nyelvét Siriusra. Aztán büszkén kihúzza magát, a hajába borzol, és dudorászva felszambázik a lépcsőn. A dal, amit dúdol, saját szerzemény. A dallam, leszámítva néhány cifrázást, örök, szöveget mindig rögtönöz. James különleges érzékkel találja meg a legbugyutább félrímeket arra, hogy "Lily" vagy "Evans".

– Honnan tudtad, hogy az ő ötlete volt? – kérdi Sirius, mikor a csigalépcsőt ölelő falak jótékonyan elnyelik végre James áriájának hangjait.

– A hóból készült szívecske? Kitaláltam – mosolyog Remus. Arrébb söpri Sirius haját, és befurakszik a feje és a kanapé támlája közti résbe. Sirius azon morfondírozik, vajon Remus kényelmetlenül érezné-e magát, ha a kapcsolatuk első éjszakáján mindjárt bókolna egyet a fenekének. Fejét barátja ölébe hajtva megállapítja, hogy bonyolult dolog egy kapcsolat. Remus is hasonlóképp vélekedhet, mert sehogy sem talál helyet a kezének: Sirius hasa és karja között lebeg tétován a tenyere, míg végül talál egy viszonylag köztes megoldást a bordái fölött, az oldalán. Sirius eközben megbabonázva figyeli az arcát. Ebből a szögből, kusza, szőkés hajával és a karácsonyfa elmosódott aranyfényeivel maga mögött, Remus pontosan olyan, mint egy sápadt angyal, glóriával a feje körül. Remusnak van egy feltűnően csintalan kis hajtincse, nagyjából középen, a homlokánál. Amúgy is megmosolyogtató, hogy ilyen komoly kis arc mellé ennyire neveletlen fürtök társulnak – nem olyan vad, akaratos lázadók, mint Jamesé, csak szelíd, játékos szabadságharcosok, élükön azzal a tinccsel, a homlokánál. Azt a tincset Sirius évek óta figyeli: minden reggel más és más irányba kalandozik, és kíváncsian hull előre, ha Remus ír vagy olvas valamit. Vagy most... Most Sirius arra eszmél fel, hogy Remus mellett ül, és elindulnak afelé a tincs felé az ujjai. Remus olyan csodálkozón (vagy csodálattal...?) néz rá, hogy összezavarodik.

– Szabad?

Remus bólint egyet.

– Eddig kérdés nélkül is bátran birizgáltad a hajamat – kuncogja, ahogy megérzi Sirius érintését a tincsei között. A forró, puha ujjbegyek azután megcirógatják az arcát, lassan, gyöngéden fedezve fel a vonásait, mintha így akarna megbizonyosodni róla, hogy tényleg a valóságot tapintja. Remus hunyt szemmel simul bele az érintésbe. Aztán váratlanul belecsókol Sirius tenyerébe. Azonnal elpirul. Elnevetik magukat.

Beszélgetnek. Pontosan olyan dolgokról, mint eddig, pontosan úgy, mint eddig, és Sirius lassan arra jut, hogy mégsem olyan bonyolult dolog egy kapcsolat. Remusszal legalábbis biztosan nem az. Amikor Remus kedvesen figyelmezteti, hogy folyik az orra, arra is rájön, hogy Remuson kívül senkit nem tudna, és soha nem is fog tudni így, ezzel a szerelem nevű dologgal szeretni. Előtte azért káromkodik egy cifrát. Kevésbé használt zsebkendő után kutat, de Remus megelőzi: ő maga törli meg Sirius orrát, ami egyrészt tök megalázó, másrészt... másrészt Sirius nem emlékszik, csinált-e már valaki valaha vele ilyet. Csak arra emlékszik, hogy ő csinált: régen, amikor még egészen kicsik voltak, ő mégis felelősségteljes nagyfiúnak érezte mellette magát, lelkiismeretesen törölgette az öccse taknyos nóziját. Vajon Regulus még mindig olyan gyakran beteg?

– Mire gondolsz? – kérdi Remus, és újabb zsebkendőt készít elő. Sirius azt már kiveszi a kezéből.

– Semmire – vágja rá, de a követező pillanatban már helyesbít is: – Sok mindenre. Túl sok mindenre.

Remus csendben nézi őt egy darabig, azután bólint egyet.

– Először féltem tőled egy kicsit – közli olyan könnyed, szinte vidám hangon, mintha csak azt mondaná, hogy szépen esik odakint a hó, és kihasználva a döbbent csendet, Sirius mellkasára simítja a tenyerét, pontosan a szíve fölé. – Aztán rájöttem, mi lakik itt. Biztos nem emlékszel, de egy éjszaka odajöttél hozzám, és adtál nekem egy zsepit. Akkor jöttem rá.

Sirius szeretné elmondani, hogy emlékszik, és hogy ő is szeretné megismerni azt a sok mindent, ami Remus szívében lakik. Meg hogy Remusnak olyan elképesztően szép szemei vannak, világéletében csodálta őket, meg azt is csodálja, hogy Remus tud ragyogni, mert rajta kívül nem látott még senkit sem ragyogni, és ha már itt tartunk, akkor a feneke, az az édes, markolnivaló kis feneke, ami egyértelműen az ő tenyerébe teremtetett, és – de Remus mintha szánt szándékkal fojtaná bele a szavakat. Talán még nem áll rájuk készen. Hosszú ujjai Sirius mellkasáról a nyakára, tarkójára szöknek, belemerülnek a hajába, és kisöpörnek a fejéből minden józan (és kevésbé józan) gondolatot.

– Nem szeretem a csendet – vallja be végül Sirius hosszú hallgatás után.

Remus hüvelykujja bátortalanul cirógatja meg az arcát.

– Tudom – súgja, és felmosolyog rá. – De vannak jó csendek is.

Sirius csókot vár.

Remus átöleli helyette.

Előtte.

(És Sirius akkor azt hitte, többé nem bánthatja őket a csend.)

---------------------------------------------

* javítás előtti állapot: 'kAnos'. mondom én, hogy James/Sirius. ^^"

** festegető Remus: http://remie-fanfic.gportal.hu/gindex.php?pg=36220072