(a mindened)

Frissenkirály-Renly, ugyanolyanszemtelen-Loras, sürgős és fontos privát tanácskozás, Szivárványőrség, és egy nyelvbotlás.

 

– Hívattál, felség.

Renly ajkán halvány, de letörölhetetlen a mosoly. A szeme hunyva. Így, hunyt szemmel somolyogva hallgatja, ahogy a sátor morajló csendjén átcsilingel Loras hangja: a dallam változatlanul a régi, csak a csilingelés mélyült el; kamaszos, de már jóval határozottabb tónus. Még mindig képes rácsodálkozni. Még mindig pillanatnak tűnnek mellette az évek. 

– Lépj közelebb, Ser Loras – pördül végül meg. Loras a reggeli nap aranysávjában áll, testének filigrán árnya magába rejti a fényt. A tekintete túlragyogja. Renlynek kiszáradt a torka. – A… khm, a tanácsodra van szükségem – mondja, és Loras felelősségteljesen biccent egyet, majd közelebb lép, az uralkodói utasítást engedelmesen követve. 

Helyére hull mögötte a sátor leple. Kint ragadt a világ, ők mégis úgy állnak egymással szemben, mint hömpölygő tömegben; egy táncos-zenés forgatag közepén, Westeros, Essos, Sothoryos, és felfedezetlen kontinensek minden élő lelke a vendéglistán – és ők ebben a sokadalomban pillantották meg egymást.

(„Min merengsz?” „A véletlenen.” „Hogy véletlenül majdnem leestél az ágyról szeretkezés közben? Azt ügyetlenségnek hívják.” „Hogy micsoda véletlen, hogy nem hallgattam a józan eszemre, és döntöttem úgy, hogy semmi szükségem szemtelen, égikerti fegyverhordozó kisfiúkra…” A rúgás hirtelen jött. Fájt. Lorasnak csontos a térde. „Nincsenek véletlenek”, duzzogta, és akkora lendülettel fordított hátat, hogy véletlenül az egész takarót magára rántotta.)

Most könnyű, mégis kimért léptekkel táncol közelebb.

Közelebb.

Odakint apró csörrenés jelzi, hogy visszatértek helyükre – beszédtávolságon túlra – az ajtónálló őrök.

Loras egy szempillantás alatt vészesen közel terem. 

– A tanácsomra vagy a csókomra? – duruzsolja, és Renly képtelen elszakítani a tekintetét róla. Mert a pár percnyi csendben, ami ott van a kétértelmű megjegyzéseket követően végül átkuncogott tanácskozásokon (vagy a szerelmes évődésekbe torkolló privát megbeszéléseiken), legbelül érzi, ahogy lassan rátelepszik a „felség” megszólítással járó felelősség súlya. Néha jó elrejtőzni előle, az egész világ elől; elrejtőzni, elidőzni Loras tekintetében. Kivár, egészen az utolsó utáni pillanatig, akkor hajol csak el: a szája elsuhan Loras ajkai fölött, csupán a lélegzetük érinti egymást egy röpke, üdvözlő csókra, és néhány szerencsés hajtincse cirógat végig gyönyörködve a fiú orcáján. 

– Melyik legyen? – kérdi, elszántan az ágy felé fordulva, aztán nemhogy mozdulni, de még pislogni (ki tudja, merre kalandozna egy villanásnyi megingás után a pillantása) sem hajlandó addig, míg meg nem érzi Loras testét szófogadón az övé mellé lépni. 

Azt is érzi, ahogy aztán megvonja a vállát. 

Sőt, óvatosan oldalra sandítva még a fintort is sikerül elkapnia (mókás kis ráncot rajzol Loras pisze orrára), amivel az ágyon felhalmozott anyagmintákat szemléli. 

– Már a szabód is én vagyok?

– A mindenem vagy – szalad ki Renly száján a vallomássá lett nyelvbotlás. (mindenes, ezt akarta mondani. és viccnek szánta).  Elpirul kicsit, de folytatja gyorsan, még mielőtt Loras felocsúdna, és lecsaphatna a szóra: – Csak válassz közülük egyet. 

Loras az ítéletére váró kelmék helyett Renly arcát fürkészi egy ideig némán. Felméri a ma délelőtti ellenfelét. Aztán egy pillanat alatt vált stratégiát.

– Szívből sajnálom, felség, de az öltözködés nem az én szakterületem – sóhajtja, és megereszt mellé egy angyalian ártatlan, bocsánatkérő mosolyt. Közben beletúr a hajába; egyszerű, hanyag mozdulat, a keze lesiklik a nyakára, a kisujja lemarad, és véletlenül beakad az ing könnyű anyagába, elővillantva pár négyzetcentimétert az alatta rejlő bőr selymességéből. 

Renly tekintete úgy követi a mozdulatot, mintha nem látta, nem simította, nem csókolta volna már ki tudja hányszor azt a parányi bőrfelületet.  

– Valóban – jegyzi meg, és most ő lép közelebb –, a tiéd inkább a vetkőzés…

– Vetkőztetés – helyesbít Loras, fegyverhordozói múltjának minden kifigurázott komolyságával, aztán a keze villámgyorsan átszökken Renly mellkasára, lábujjhegyre emelkedik, hogy az arcához közel érjen, és szinte ijesztő az a fény, az a megittasult diadal, ami ott csillog a szemében. Vajon ugyanez a tűz ragyog majd bennük az előttük álló csaták után is? 

Renly érintése rászorul Loras kezére, mellkasa előtt fogja össze a vékonyka csuklókat (örök rejtély, hogy képes ilyen madárcsontokkal egyáltalán csak megemelni is egy kardot), szinte érzi az áttetsző erekben zubogó vért a bőre alatt. Megrémíti a gondolat, hogy azok közül a drága életcseppek közül akár csak egyetlen is hullhat – érte. Loras megérzi. 

– Elmondod? – kérdi.

Renly fejrázással felel, elhesseget gondot és gondolatot, míg ki nem szélesedik újra a mosolya. Könnyedén penderíti meg maga előtt Lorast, a kezeit a vállára simítja:

– Válassz – duruzsolja hátulról a fülébe, és elégedetten érzi, ahogy a karcsú test megremeg a hangja, a lélegzete és az érintése összevont támadása alatt. Loras pedig az elégedett mosolyát érzi minden bizonnyal, mert már vág is vissza azonnal: hivatásos örömlányokat (fiúkat) megszégyenítőn ringó csípővel törleszkedik neki, újabb futó pillantásra méltatva közben a kérdéses kelméket, majd olyan hangsúllyal szólal meg, amit rajta kívül senki más nem merne megengedni magának a királyával szemben (a királya ágyékának dörgölőzve főleg nem).  

– Szeretnéd, hogy magam köré gyűjtsek pár embert, és a jóízlésed keresésére induljunk, felség?

– Szeretnéd, hogy legközelebb inkább azokat az embereket hívassam magamhoz, ha társaságra vágyom, Ser Loras?

– Őszintén kétlem, hogy kielégítőnek találnád a társaságukat. Felség.  

Renly válaszra nyitja a száját. Aztán becsukja. Végül úgy dönt, a legbölcsebb válasz jelen helyzetben az, ha elegánsan túllép a tényen, hogy erre a találatra most képtelen hasonlóan megingathatatlan érvekkel visszavágni, szóval – látszólag „az okos enged, szamár szenved” elvet alkalmazva –, csak ennyit mond helyette:

– Nem magamnak lesz. A testőrségemnek – csempész alattomos harapást Loras fülcimpájára, mire a fiú felnyikkan, fordulna, de Renly vasmarokkal maga előtt tartja, és a kitörőben lévő felháborodást elapasztva, sietve folytatja: – A testőrségem parancsnokára természetesen más szabályok és előírások vonatkoznak, az öltözködésben is. Ő kivételes helyzetben van. Minden szempontból… Ezek – biccent a tarka szövethalom felé, az arca közben elsiklik, elsimul Lorasén – a többieknek lesznek. 

Az arcizmai fezsüléséből tudja: Loras csücsörít. Loras két esetben csücsörít: amikor durcás, vagy amikor csókot kér.

– A többieknek. – Ez most egyértelműen a sértődött hangja. – Mert én nem vagyok elég.

Renly a szemét forgatja.

– Ezt a vitát már lezártuk – jelenti ki határozottan, bevetve minden királyi tekintélyét. Meglepve tapasztalja, hogy úgy-ahogy bevált: Loras dühös csücsörítésből duzzogó biggyesztésre vált, szép ívű szemöldöke közt apró ránc remeg, ciccegve fúj egyet, majd váratlanul felcsillan a szeme és kisimulnak a vonásai, ahogy az ágyon gyűrődő anyagokat jobban szemügyre veszi: szemlátomást drága és finom kelme mind, egyik-másik azonban olyan röhejes árnyalatban pompázik, amit épeszű ember biztosan magára nem venne. Loras képzelete hirtelen elkezd arcokat (a többiek arcait) társítani minden röhejes árnyalat mellé. Ellazul Renly karjaiban, élvezi, ahogy háta mögött a széles mellkas egyre szaporábban süllyed és emelkedik, majd egy végtelenül komoly mérlegelést kísérő teátrális hümmögéssorozat végén a következő megállapításra jut: 

– A zöld és a kék unalmas, egyik sem túl egyedi. A lila… a lila az már túl egyedi. Nevetségesen egyedi, ami azt illeti. A sárga vonzza a méheket. Narancsban legutóbb mintha az udvari bolondot láttam volna. A vörös még rosszabb, az a szín…

– A véré.

Loras felvonja azt a szép ívű szemöldökét. 

– A Lannistereké.

– Jogos – ismeri el Renly a rosszabbnál is rosszabbra hozott példát.

Nevetnek. Lorasszal majdnem akkora gyönyörűség együtt nevetni, mint szeretkezni.

– Szóval – folytatja pár perc múlva, kipirulva –, ha jól értem, a vöröset akár ki is ejthetjük.

– Nem. – Loras megrázza a fejét. Kacéran göndörödő fürtjei megcsiklandozzák Renly arcát, illatuk (könnyű virágillat és a tábor földszagú pora, belekeveredve egy frissítő fuvallatba) az orrába kúszik, bizsergőn száguld végig a testén, az érzékeit megbolondítva. Renly már megszokta. Hogy Loras az ilyen (és az ennél is intimebb) pillanatokban sem képes elhallgatni, azt is megszokta: – A királyunk vagy. Hét királyság ura. Nem kell választanod... Minden a tiéd… A szivárvány minden színe a tiéd…. Megtehetsz bármit… Ahogy csak a kedved tartja… – susogja, rásimítva közben elegáns ujjait Renly kezére, lassan végigvezetve testén a tenyerét, lefelé, egészen a combjai közti ellenállhatatlan domborulatig. 

A sátor közvetlen közelében beszélgetés hallatszik.

Renly úgy dönt, uralkodói nagyságát mutatja, ha képes ellenállni az ellenállhatatlannak is.

– Ezt – húzza el a kezét egy gyöngéd búcsúszorítás után – most éppen nem...

Olyan hirtelen lép el mögüle – attól tartva, hogy a következő pillanatban már nem lesz hozzá elég önuralma –, hogy Loras kis híján hanyatt esik. Renly visszanyel egy kuncogást. Loras pontosan tudja, hogy Renly visszanyelt egy kuncogást. Villogó szemmel fordul felé:

 – Este más dolgom lesz – fenyeget.

Renly bujkáló vigyorral élvezi a helyzetet.

– Valóban?

– Igen.

– Mi?

Loras csinos vonásain töprengő tanácstalansággá szelídül a dac, és mielőtt még egy újdonsült ötlettől friss erőre kaphatna, újabb hangfoszlányok törnek utat odakintről: valaki bebocsátást kér, egyértelmű. És egyértelmű az is, hogy a kint strázsáló őrök tisztában vannak vele, hogy nem tanácsos őfelségét és testőrségének parancsnokát (egyben elsőszámú mindenesét) (mindenét) sem privát megbeszéléseik, sem pedig hajnalokba nyúló közös imádkozásaik során megzavarni. Renly pedig pontosan tudja, mekkora kincs számára minden hűséges és megbízható embere. Ennek megfelelően is bánik velük. (Ennek megfelelően képes még ilyenkor is foglalkozni velük.) (Ez az, amit Loras soha nem fog megérteni.)

Engesztelő pillantással vesz átmeneti búcsút tőle.

– Szóval – vált egyúttal hivatalos hangra – azt javaslod, hogy testőrségem minden tagja más-más színt viseljen?

Loras viszonozza a pillantást.

– Úgy vélem – feleli közben –, ez remekül szimbolizálná birodalmad sokszínűsége mellett uralkodói szemléletedet is, mely nyitott az újítások, továbbá a kellemes és előnyös változtatások iránt. 

Renly kénytelen az ajkára harapni, mielőtt még hangosan elröhögné magát. (Hogy a pár perc múlva belépők miféle összefüggést látnak majd uralkodójuk vörösen duzzadó szája és Loras látogatása között, az már más kérdés…)

 – Értem – köhint egyet. –  A javaslatot megfontolom, Ser Loras, köszönöm, hogy a segítségemre voltál ezúttal is – mondja immár biztos fennhangon, majd halkan, hogy csak ők ketten hallják, hozzáteszi: – És gondolom, szeretnéd majd te eldönteni, ki melyik előnyös színt érdemli meg. 

– Ez csak természetes, felség – hangzik a felelet, aztán jóval csendesebben a folytatása is: – Elvégre a mindened vagyok.