Álmos reggeli összebújás, 'megint-kirúgtak-mikor-megtudták-mi-vagyok'-Remus, 'te-vagy-mindenség-legcsodálatosabb-csodája'-Sirius, és egy kis Tapmancs-féle megtorlás Remus egyik korábbi munkahelyén.
Humorosnak szánt bigyó, ami inkább lett fájdalmasan béna, mint humoros. :D Rajz innen.
- Remus… - Sirius szinte dalolva ejti a nevét. Imádnivalóan fals hangja van.
Csukott szemmel, elnyújtott és álomittas nyöszörgéssel felel.
- Remus… - Meleg tenyér kúszik fel a combján, fenekén, derekán, egészen finom, körkörös simításokkal halad az oldalán, egyre feljebb és feljebb, és – megcsikizi.
Nyűgös kis nyikkanással pattannak fel a szemei.
- Jó reggel, szépségem! – Sirius átöleli, jóreggelt-csókja a nyakán, a füle mögött cuppan, lélegzete puhán cirógat, borostája csiklandósan karcol, végigsimít a kézfején, és összefűzi az ujjaikat… Tökéletes a reggel. – Nem mész ma dolgozni?
Oda a tökéletes reggel.
- Kirúgtak – motyogja kelletlenül, és a párnába fúrja az arcát: olyan az illata, mint Sirius hajának. Mélyen beszívja. – Betegszabadság teliholdkor… Három hónap után rájöttek, mi vagyok…
Sirius megragadja a vállát, meglepően keményen, és gyöngéd erőszakkal maga felé fordítja:
- Tudod mi vagy, Remus? Egy csoda. Egy bátor, erős, kitartó, végtelen sok tiszteletet érdemlő és gyönyörűszép csoda. És ezt most nagyon komolyan mondom.
Mélyen a szemébe néz - tényleg komolyan mondja. Feldagadt ajkakkal (A végén talán már túl hevesek voltak azok a csókok…), kócos-káosz tincsekkel (A Griffendél oroszlánja… annak ilyen a sörénye…) és álmosan hunyorogva (Ma sem aludtunk többet négy óránál…), de félelmetesen és letaglózón és megingathatatlanul komolyan. Olyan komolyan, hogy Remusnak egyszerűen muszáj elhinnie.
Hálásan rámosolyog.
- Amúgy meg – morogja tovább Sirius, és a vékony ujjak újfent megfeszülnek a vállán – majd megyek, és elbeszélgetek én velük…
- Csak azt ne! – esdeklőn pillant rá. - Könyörgöm, Sirius, ne csináld! Nem kell az újabb botrány… Egyébként – elmosolyodik, majd felnyúl, végigsimít az arcán, hüvelykujjával az ajkait cirógatja - a minap jártam a legutóbbi antikváriumban, tudod, és képzeld, szó nélkül beengedtek. Olyan büszke vagyok rád, hogy nem mentél be balhézni! Mármint, persze, szeretem, hogy így kiállsz mellettem, de azér…
Elharapja a szót, ahogy Sirius belevigyorog a tenyerébe.
- Bementél… – Leejti a kezét, és a hátára gördül. Lehunyt szemmel, nehéz, rezignált sóhajtással fújja ki a levegőt. – Akarom tudni a részleteket?
Sirius felkönyököl, fölé hajol. A haja előrebukik, elrejti az arcát, miközben könnyű csókot lehel a kulcscsontjára, és gyengéden végighúzza az ujját egy hegesedő sebhelyen.
- Tulajdonképpen Tapmancs volt – jegyzi meg végül mintegy mellékesen, és ártatlanul rápislog. Gyanúsan ártatlanul.
- Mondd, hogy nem csináltál semmi ostobaságot…
- Maradjunk… - Az elfojtott nevetéstől elcsuklik a hangja. - Maradjunk annyiban, hogy ezentúl kétszer is meggondolják, lepakolják-e az értékes holmikat az alsó sorokba… - Ujjai, amik eddig láthatatlan kis formákat rajzoltak körbe a mellkasán, megtorpannak, hamiskásan csillogó szemekkel sandít fel rá. – Tudod… Tapmancsnak elég átható szagú a vizelete…
A szája elé kapja a kezét, lelki szemei előtt lepergeti a szóban forgó jelenetet, újra és újra és újra, sorra veszi volt főnöke minden lehetséges reakcióját és ábrázatát, és hát a könyvekért persze kár, de… Kitör belőle a kacagás.
- Nagyon rossz kutya vagy, Tapmancs!
Sirius megjátszott bűnbánattal rávigyorog - aztán a vigyora csibészes kis mosollyá lágyul, ahogy átveti a karját a derekán, és egy határozott mozdulattal magára húzza. Felnéz rá várakozón, vágytól izzó tekintettel, kisimít a homlokából egy rakoncátlan tincset, és megnedvesíti a száját.
- Akkor most megbüntetsz…?
Mohón megcsókolja.
Csukott szemmel, elnyújtott és álomittas nyöszörgéssel felel.
- Remus… - Meleg tenyér kúszik fel a combján, fenekén, derekán, egészen finom, körkörös simításokkal halad az oldalán, egyre feljebb és feljebb, és – megcsikizi.
Nyűgös kis nyikkanással pattannak fel a szemei.
- Jó reggel, szépségem! – Sirius átöleli, jóreggelt-csókja a nyakán, a füle mögött cuppan, lélegzete puhán cirógat, borostája csiklandósan karcol, végigsimít a kézfején, és összefűzi az ujjaikat… Tökéletes a reggel. – Nem mész ma dolgozni?
Oda a tökéletes reggel.
- Kirúgtak – motyogja kelletlenül, és a párnába fúrja az arcát: olyan az illata, mint Sirius hajának. Mélyen beszívja. – Betegszabadság teliholdkor… Három hónap után rájöttek, mi vagyok…
Sirius megragadja a vállát, meglepően keményen, és gyöngéd erőszakkal maga felé fordítja:
- Tudod mi vagy, Remus? Egy csoda. Egy bátor, erős, kitartó, végtelen sok tiszteletet érdemlő és gyönyörűszép csoda. És ezt most nagyon komolyan mondom.
Mélyen a szemébe néz - tényleg komolyan mondja. Feldagadt ajkakkal (A végén talán már túl hevesek voltak azok a csókok…), kócos-káosz tincsekkel (A Griffendél oroszlánja… annak ilyen a sörénye…) és álmosan hunyorogva (Ma sem aludtunk többet négy óránál…), de félelmetesen és letaglózón és megingathatatlanul komolyan. Olyan komolyan, hogy Remusnak egyszerűen muszáj elhinnie.
Hálásan rámosolyog.
- Amúgy meg – morogja tovább Sirius, és a vékony ujjak újfent megfeszülnek a vállán – majd megyek, és elbeszélgetek én velük…
- Csak azt ne! – esdeklőn pillant rá. - Könyörgöm, Sirius, ne csináld! Nem kell az újabb botrány… Egyébként – elmosolyodik, majd felnyúl, végigsimít az arcán, hüvelykujjával az ajkait cirógatja - a minap jártam a legutóbbi antikváriumban, tudod, és képzeld, szó nélkül beengedtek. Olyan büszke vagyok rád, hogy nem mentél be balhézni! Mármint, persze, szeretem, hogy így kiállsz mellettem, de azér…
Elharapja a szót, ahogy Sirius belevigyorog a tenyerébe.
- Bementél… – Leejti a kezét, és a hátára gördül. Lehunyt szemmel, nehéz, rezignált sóhajtással fújja ki a levegőt. – Akarom tudni a részleteket?
Sirius felkönyököl, fölé hajol. A haja előrebukik, elrejti az arcát, miközben könnyű csókot lehel a kulcscsontjára, és gyengéden végighúzza az ujját egy hegesedő sebhelyen.
- Tulajdonképpen Tapmancs volt – jegyzi meg végül mintegy mellékesen, és ártatlanul rápislog. Gyanúsan ártatlanul.
- Mondd, hogy nem csináltál semmi ostobaságot…
- Maradjunk… - Az elfojtott nevetéstől elcsuklik a hangja. - Maradjunk annyiban, hogy ezentúl kétszer is meggondolják, lepakolják-e az értékes holmikat az alsó sorokba… - Ujjai, amik eddig láthatatlan kis formákat rajzoltak körbe a mellkasán, megtorpannak, hamiskásan csillogó szemekkel sandít fel rá. – Tudod… Tapmancsnak elég átható szagú a vizelete…
A szája elé kapja a kezét, lelki szemei előtt lepergeti a szóban forgó jelenetet, újra és újra és újra, sorra veszi volt főnöke minden lehetséges reakcióját és ábrázatát, és hát a könyvekért persze kár, de… Kitör belőle a kacagás.
- Nagyon rossz kutya vagy, Tapmancs!
Sirius megjátszott bűnbánattal rávigyorog - aztán a vigyora csibészes kis mosollyá lágyul, ahogy átveti a karját a derekán, és egy határozott mozdulattal magára húzza. Felnéz rá várakozón, vágytól izzó tekintettel, kisimít a homlokából egy rakoncátlan tincset, és megnedvesíti a száját.
- Akkor most megbüntetsz…?
Mohón megcsókolja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: