Első Carlos/Cecil fickísérlet, ami a végére teljesen kifulladt. :$ Második randi. Füstbement tervek.
Rajz innen, mert cuki (főleg a folytatása :D). ^^
(Csendben azért megjegyzem, hogy Carlosomat, bármennyire is nem akartam,
azt hiszem, eléggé befolyásolta az a pár fic, amit olvastam róluk - főleg ez itt. :( Tanulság: nem olvasunk többet, míg nincsenek "kész" százszázalékig a saját fiúim... ^^")
Carlos a második randijukat
gondosan megtervezte. Tulajdonképpen egy tucat tervet gyártott, statisztikákat
vizsgált, függvényeket rajzolt és valószínűséget számított, ezek alapján számba
vette az összes lehetséges randihelyet és programot a városban, aztán kihúzott
közülük mindent, ami tilos, életveszélyes vagy szimplán csak nem ajánlatos. Úgy
félperces fejvakarás erejéig hümmögött a megüresedett lista felett, végül újabb
modell alapján újraértelmezte az utolsó kategóriát, kockázat szerint négy
csoportra osztotta, halmazokba rendezte, és miután meggyőzte magát, hogy a
kutyasétáltató sarkán az életükért futni vagy Big Rico egy félreeső asztala
alatt halálfélelemben kucorogni még belefér a romantikus randevú és egészséges
adrenalinlöket fogalmába, maradt pontosan hét lehetséges opció, ahová a második
randijukon mehettek volna.
A második randijukon nem
mentek sehová.
Az úgy volt, hogy Carlos, miután az
álmatlanul végigforgolódott éjszakákon tudóshoz illőn gondolkodott, és csak
magára hagyatkozott, rémálmaiban pedig kísérleteket végzett a fákon, egyik
reggel, mikor a nap még nem kelt fel, holott már bőven ideje lett volna –
döntött. Ezt követően aztán, faltól falig lopózva, árnytól árnyig (ugyanaz az
árny volt. mozgott. őt követte.) suhanva beosont, és átvizsgálta a terepet, és mivel csak a
– levegő páratartalmát figyelembe véve nagyjából két-három hónapja nyugalmazott
– jegyszedőt, továbbá egy nyálkás, rózsaszínes húscaf… valamin nyammogó popcorn dobozt talált, és a szeizmográf sem
jelzett a szokásosnál szilajabb földmozgást a rezzenéstelenül feszülő csendben,
Carlos arra az eredményre jutott, hogy a második randi tökéletes helyszíne a
mozi lesz.
Egyértelműen a mozi mellett szólt továbbá, hogy… szóval hogy
filmnézés közben nem kell, nos – megszólalni. Csak nézné Cecil profilját, az
orra ívét, a szeme csillogását és az ajkait, azokat az ajkakat, melyek közül
előszökik a hang, az a hang, az a
borzongató csoda, a hang, ami régen azt mondta, „tökéletes és gyönyörű Carlos”,
ami ma már azt mondja: „Carlos és én”, és… És fél szemmel nézné persze a filmet
is, oda-oda sandítva, hogy mégiscsak legyen valami fogalma, ha Cecil később
netán beszélgetni szeretne róla. Persze a legjobb az lenne, ha Cecil beszélne
róla. Igen, Cecil majd beszél, Cecil majd duruzsol, ő pedig bólogat és hümmög,
egyetértőn vagy rosszallón, mikor hogy…
A mozi ellen szólt, hogy mikor
felhívta Cecilt, méghozzá személyes okokból, egyúttal pedig a javaslatát is felvetette,
Cecil némileg riadtan, de amúgy abszolút természetességgel közölte, hogy neki
szüksége van mind a két veséjére. És a nyelvére is. A nyelvére főleg. Carlos
úgy döntött, nem firtatja. Cecil viszont rögtön felajánlotta, hogy esetleg
átjöhetne hozzá, és megnézhetnének
otthon egy filmet – szóval Carlos, másnap este, anélkül, hogy a leghalványabb
emléke is lett volna arról, mikor és hogyan mondott igent a meghívásra, vagy mikor
és hogyan telt el azóta egy teljes nap, egyszer csak ott állt.
Szóval ott állt, kezében egy
spagettivel teli Tupper tál (valamiért úgy gondolta, illendő volna, ha ő főzne az
alkalomra – mindenesetre szörnyen hülyén festhetett azzal a neonnarancs műanyag
bödönnel a kezében), állt, és csak állt a lépcsőház közepén, pár lépésnyire
Cecil otthonától és benne Ceciltől, harmadik emelet kilences ajtó, az ajtón a
név: Cecil Palmer (meg még valami, ismeretlen rúnákkal az ajtófélfába róva),
vagyis kétségtelen, hogy Cecil otthona volt – Cecil pedig minden bizonnyal
otthon volt. Cecil olyannyira otthon volt, hogy mikor Carlos úgy döntött, talán
inkább mégis bölcsebb volna, ha most azonnal lerohanna a lépcsőn, bevágódna a
kocsijába, és élete hátralévő részében szakszerűen átkozná magát – akkor
kinyílt az ajtó, és akkor ott volt Cecil.
Cecil.
Nem tunikában és nem
szőrmenadrágban, nem, egyszerű farmerben és ingben (a felső pár gomb nyitva) és mezítláb – és Cecil akkor, hirtelen, ijesztően valódi volt. Az egész helyzet
ijesztően valódi volt, ahogy Cecil kézen fogta és beinvitálta, ahogy sietve bezárta mögötte az ajtót, és ráfordította a zárat, egyszer, négyszer, hétszer, ahogy ellenőrizte még kétszer, ahogy
lehuppantak aztán egymás mellé a kanapéra, ahogy a combjuk összeért, és ahogy olyan
filmek között kezdtek el keresgélni, amik közül Carlos egyet sem ismert, és amiket
talán le sem forgattak soha.
A második randijukon nem
néztek filmet.
A fények hibája volt, amik egyszer
csak kialudtak. Carlos először a biztosítékra tippelt, majd mikor afelé a
koromfekete, tapintható és lomhán hömpölygő sötétség felé pillantott, amerre
nagyjából az ablakot sejtette, egyszerű áramszünetre gyanakodott. Cecil
könyörgött, hogy ne gyanakodjon semmire.
Cecil akkor gyertyákat és
mécseseket keresett elő, úgyhogy a vacsorát gyertyafényben és az odakint
zakatoló helikopterek zenei aláfestésében költötték el, méghozzá a kanapén,
pokrócba tekeredve. Cecil szerint a sivatagi éjszakák hűvösek. Carlos szerint az
inkább a felhőzet hiányából fakadóan szabadon áramló légtömegekből, nem pedig a
hörgő-szörcsögő, éhes szájként tátongó hűtő felől ered, de inkább hallgatott.
Tulajdonképpen nagyon is jó volt így, a
kanapén összebújva, közös pokróc alatt, Cecil balkezes volt, így a könyökük
folyton összeütközött, olyankor összevigyorogtak, Cecil mosolya pedig olyan
volt, olyan… olyan, hogy Carlos karján a libabőr futkározott tőle – és még valami
más is, valami forróbb is végigbizsergett az egész testén, a gyomrából kiindulva
kiszárította a torkát, és vágyakozón tódult az ágyéka felé. Az igazság az, hogy
Cecil mosolya egészen furcsa volt. Az igazság az, hogy Carlos egészen szerelmes
volt Cecil mosolyába. Cecil mindenébe.
Gépiesen nyúlt villájával a közös tányérba
(ami történetesen a szállításra használt Tupper edény volt, Cecil ugyanis úgy
volt vele, hogy ha nem baj, pár napig
még nem szívesen nyitná ki a
konyhaszekrényt – ami mellesleg ragasztószalaggal volt vastagon körbetekerve, a réseken
pedig valami ismeretlen, zöld váladék gennyedzett elő, amit Carlos nagyon szeretett volna tudományos
szempontból megvizsgálni, és elvégezni rajta pár kísérletet – de ellenállt a
kísértésnek. Egészen másnap reggelig.). Szóval a villa: gépiesen tette a
tányérba, tészta felteker, villa felemel, tészta a szájban, rág, rág, rág – és
akkor egyszer csak ott volt Cecil arca. Orra. Szája. Utóbbi a száján. A tészta
másik végével az ajkai között.
És csókolóztak.
Cecil az ölében, az ujjai a
hajában, a neve az ajkán (gyönyörű Carlos, drága Carlos, én Carlosom), Cecil hangja zsongott és zengett a csendben, a teste
ringott a karjaiban, a lélegzete zihált, és Carlos átfogta a derekát, a hátára
döntötte és maga alá húzta a keskeny kanapén, Cecil pedig kuncogott, a foga
villant, a szeme izzott, ahogy lábait a csípője köré fonva, a hajába markolva
magához szorította, és Carlos legszívesebben örökre így maradt
volna, örökre itt maradt volna.
Carlos korábban megfogadta, hogy
nem marad itt éjszakára.
És hogy a második randijukon semmiképp sem alszanak
együtt. És hogy más tevékenységgel sem töltik együtt az éjszakát – semmi olyannal, amiben szerepe lenne az ágynak és hiányos ruházatnak. Carlosnak
ugyanis megvoltak az elméletei a komoly kapcsolatokról – bár sosem volt komoly
kapcsolata – , a komoly kapcsolatok alapszabálya pedig az, hogy lassan és
biztosan kell haladni. Pár romantikus randi, pár elbarmolt, kísérletezzünk a
fákon randi, aztán pár rohanjunk együtt az életünkért randi, Carlos elképzelte,
megtervezte, közben persze elcsattan pár csók, mert jó, hogy vagy Cecil, jó
hogy élsz, Cecil – de semmi több. Egyelőre.
Lényeg, hogy a második randijukon semmiképp sem alszanak együtt.
A második randijukon együtt
aludtak.
Carlos, miután eltolta az egész
randit magától Cecilt úgy két teljes centiméterre – a kezét persze az arcán,
nyakán felejtette –, olyan röpke három perc húsz másodperc leforgása alatt kinyögött valami
olyasmit, hogy talán jobb lenne talán ha ő talán neki most mennie kéne. Cecil
erre látványosan elszontyolodott, majd még látványosabban megriadt, végül pedig
leroskadt elé a földre, és a kezeit a kezébe véve könyörgött neki, hogy ne menjen:
- Nem, nem érted… - nyöszörögte, és
akarva-akaratlanul az ablak felé biccentett. – Most tényleg nem kéne elmenned….
Így történt, hogy Carlos maradt
éjszakára.
Cecil kinyitotta a kanapét (Carlos
megtudta, hogy Night Vale-ben az egy főre jutó megengedett szobaszám egy –
kivétel ez alól a helyi milliárdos, Marcus Vanston –, mire Cecil mintegy mellékesen
megjegyezte, hogy ha együtt élnének, két szobájuk is lehetne. Így történt, hogy
három és fél héttel később két szobájuk volt.), előszedte az ágyneműt, és illendőn,
de némi sértett éllel a hangjában megérdeklődte, hogy Carlos szeretne-e saját
takarót. Carlos valamiért automatikusan rávágta, hogy nem. Cecil elvigyorodott.
(Sosem lesz külön takarójuk.)
Cecil aztán figyelmeztette, hogy óvatosan a zuhanyrózsával, közben pedig
pólót és kényelmes nadrágot keresett neki az alváshoz (bár a laborköpenyhez
ragaszkodott…). A póló persze szűk volt vállban – Carlos némi hezitálás és
feszengés után levette. Cecil szemérmetlenül végigmérte, elismerőn megnyalta ajkát,
és rávigyorgott. Carlos némi zavarral viszonozta a vigyort, aztán gyorsan
bebújt az ágyba, szakszerűen nyakig húzta magán a takarót, Cecil pedig
szakszerűen hozzábújt: a fejét a karjára fektette, az ujjaikat Carlos mellkasán
összefűzte, jéghideg lábát az övéhez préselte – Carlos a lábszárai közé fogta,
hogy megmelengesse. Cecil kuncogott. Cecil gyönyörű volt. Cecilnek Cecil illata
volt. Carlos pedig – kívánta. Mindenestül és mindennél jobban, most és itt és azonnal.
Gyorsan elkapta a fejét, és zavartan
köhintett:
- Hát… akkor most… izé…
- Igen? – Cecil felragyogott. Szó
szerint. Valami szikrázott körülötte, talán maga a lénye, talán valami más,
Carlos mindenesetre szájtátva figyelte, egészen lenyűgözve, egészen szerelmesen. Magához húzta, végigsimított a karján, a
hajába túrt – aztán észbe kapott:
- Izé. – Megint köhintett. – Hát
akkor… Jó éjszakát.
Hosszú csend.
Kínos csend.
Cecil ködös tekintettel pislogott
fel rá, előbb csak csodálkozva, majd értetlenkedve, aztán csalódottan, végül
már megszégyenülten sütötte le a szemét, és húzódott arrébb. Carlos sejtette,
hogy valamit most mondania kéne. Leginkább valami olyasmit, hogy „ne értsd
félre, Cecil, kívánlak Cecil, szeretlek Cecil, szerelmes vagyok beléd Cecil, te vagy a mindenem Cecil, veled akarom leélni az életem, Cecil, gyere hozzám, Cecil” –
helyette az álla alá nyúlva szájon csókolta, hosszan, lágyan, édesen. A végén összemosolyogtak.
Nem kellettek szavak.
Cecil aztán nyomott még egy cuppanós
puszit az arcára, Carlos válaszul még egyet a szájára meg egyet az orrára, majd
elégedett szusszantással a karjaiba zárta. Cecil otthonosan törleszkedett az
ölelésébe:
– Jó éjszakát, Carlos - búgta. - Jó éjszakát.
(Cecil pontosan úgy mondta azt, hogy
„jó éjszakát”, pontosan ugyanazzal a hangsúllyal, mint a rádióban, mint mikor Carlos
először hallotta, mikor azt mondta, hogy „Készüljünk
egy újabb tiszta éjszakára és szép estére itt Night Vale-ben. Remélem,
mindnyájatok mellett van valaki, akivel átaludhatjátok. Vagy, legalább,
emlékeztek arra, mikor még megtehettétek… Jó éjszakát, hallgatók. Jó éjszakát.”* Déjà vu -- volt. Akkor. Talán már
akkor is tudta… Carloson újfent végigbizsergett valami kellemesen és izgalmasan
borzongató, amit Cecil is megérzett talán, mert felnyúlt, és megsimogatta az
arcát. Ismerős volt a mozdulat. Egyszerre minden olyan nagyon, olyan kísértetiesen nagyon ismerős volt – és
Carlos, életében először, nem akarta megfejteni az okát.)
Talán percekig, talán órákig
bámulták még egymást a sötétben, szavak nélkül, csillogó szemekkel és cinkos kis vigyorral,
mielőtt (másodpercre pontosan egy óra egy perckor) elnyomta őket az álom. Egyszerre.
Hirtelen. Varázsütésre. Vagy valamilyen más ütésre.
Mikor felriadt, Carlos három dolgot
tudott biztosan: az egyik, hogy tíz percnél aligha aludt tovább (ami Night Vale-ben
akár egy hét is lehetett), a másik, hogy Cecil ágyában fekszik (ótemagasságos,
Cecil ágyában fekszik), és Cecil (hús-vér Cecil, nem az eddigi, korhatáros
álombeli Cecil) ott van mellette – és a harmadik, hogy Cecillel valami nagyon nincs rendben.
Hogy Cecil, a közelében mindig
vidám, mindig vigyorgó Cecil most magzatpózba húzta magát, zaklatottan motyog
álmában, és valami egészen kitekeredett pózban, kétségbeesetten szorítja
magához a karját (és Carlos biztosra vette, hogy Cecil sokáig valami plüssel aludt. Még biztosabb volt abban, hogy irigyli azt a mackót. A mackót, amiről később kiderült, hogy tulajdonképpen egy krokodil
volt – valódi, éles fogakkal és lilán villogó szemekkel.). Carlos a fülébe duruzsolva, szabad kezével az arcát cirógatva
ébresztgetni próbálta – mire Cecil teste ijesztően elernyedt a karjaiban. A következő pillanatban aztán
felszűkölt, újult erővel, hörögve, zokogva, fuldokolva kapott a nyakához, mintha láthatatlan
csápokat próbálna lefejteni onnan, Carlos rémülten tapogatni kezdte maguk
körül a levegőt, de csak az ürességet érintette, úgyhogy végül inkább csak megragadta a kezét, jéghideg volt és nyirkos, a tenyerébe zárta, majd
magához húzta Cecilt, védelmezőn átölelte, csitítón homlokon csókolta.
Carlosnak akkor eszébe jutott egy dal: egy egyszerű kis dallam és becéző
spanyol szavak, egy dal, amit még a nagymamája dúdolt neki gyerekkorában, azokon az
éjszakákon, mikor Carlos még naivan elhitte, hogy a mennydörgés nem érte jön,
hogy az árny a falon nem ragadhatja magával, hogy az ágy alatt nem laknak
szörnyetegek… Ringató dallam és simogató szavak – és ahogy egykor ő, most Cecil is megnyugodott.
Cecil másnap reggel azt mondta, nem
emlékszik semmire. Cecil másnap reggel, Carlos laborköpenyében, a konyhaszekrény-kísérlet
lelkes asszisztenseként, azt a dalt dúdolta.
--------
*Ehhem, ez ez akart volna lenni, az első adás végéről: „Settling in to be
another clear night and pretty evening here in Night Vale. I hope all of you
out there have someone to sleep through it with. Or, at least, good memories of
when you did.
Goodnight, listeners. Goodnight.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: