E/2, Azkaban után, konkrétan 1996. június 18. Megtört Sirius, gyönyörű Sirius, szerelmes Remus. Tonks-említés. Egy nap híján húsz év. Habos, rózsaszínű emlék-sütemény. Függöny. Megjegyzés: A linkelt zene (Placebo - Pierrot The Clown) szövegileg egyáltalán nem kapcsolódik - hangulatilag viszont igen, legalábbis ezt hallgattam írás közben.
– Mennyit?
– Mindegy. Rád bízom.
Végighúzod a fésűt a bársonyfekete hajzuhatagon – elakad egyszer, kétszer, háromszor. Leteszed inkább. Ujjaiddal futsz át a nedves tincseken.
Csepp-csepp, a vízcseppek a parkettára, zoknis lábadra csepegnek.
– Igyekszem egyenesre...
Sirius megvonja a vállát. Sirius vállán, hátán hegek --
Csatt-csatt, unott közönnyel csattog az olló.
-- elvakart sebek irtózatos nyomai, többször felszakadt forradások halvány, zaklatott vonalai. Szeretnéd megkérdezni, hogyan szerezte őket, hogy ki tette ezt vele – hisz a dementorok, úgy tudod, nem érnek a testhez, csak a lelket emésztik, az elmét roncsolják --
Csepp.
-- és te olykor óhatatlanul is elképzeled azokat a sebeket. Elképzeled, hogy hányszor és hogyan martak belé, hogy mit érezhetett akkor (hogy mit érezhet most), hogy mi mindent szakítottak ki belőle (hogy hogyan szakítottak el tőle) --
Csatt.
-- és nem szeretnél mást, csak begyógyítani őket, hűsítő balzsammal és forró csókokkal csitítani a lüktető fájdalmat, úgy, ahogy tőle tanultad, ahogy ő csinálta régen, minden holdtölte után...
Csepp.
(A csend.)
Csatt.
Csepp–csepp.
– Dorának ez mennyivel egyszerűbb… - jegyzed meg halkan, szórakozottan. - Nem kell bajlódnia a hajvágással: elég, ha elképzeli, és már kész is van...
– Dorának? – (Csatt.) – Mióta hívod te Tonksot Dorának? – Sirius hátrafordul (megroppan a nyaka, ropp, megreccsen a szék, reccs), a hangja éles, a tekintete tompa, éppúgy hasít mindkettő, és valami görcsbe húzza a gyomrod.
– Gyakran vagyunk együtt beosztva a Rend...
– Ne magyarázkodj – fordul el ridegen és elutasítón, majd hozzáteszi: – Fölösleges.
Egy másodpercre lehunyod a szemed. Veszel egy mély, reszketeg lélegzetet, és szótlanul nyiszálod tovább a tömött tincseket.
Csatt-csatt.
Szeretnéd megkérdezni, hogy mit tettek vele. Szeretnéd, ha mesélne róla – nem megsebezni akarod, nem emlékeztetni (Így is minden éjjel emlékszik, és te minden éjjel hallgatod --) csak szeretnéd megérteni. Szeretnél segíteni. (-- az ajtó túloldalán, és a kezed undorító tehetetlenséggel nyugszik a kilincsen.) Szeretnéd hinni naiv, gyermeki reménnyel, hogy ha beszéltek róla – ha beszéltek rólatok –, akkor, mint régen annyi minden mást, ezt is megoldjátok, átvészelitek majd kéz a kézben, és akkor lehet még minden olyan, mint régen...
Csepp-csepp.
... de régen legyőzhetetlennek hitted Siriust, és most a pánik bénult görcse reszket benned, valahányszor belegondolsz, hogy ezúttal neked kell őt megmentened. És te egyre csak hallgatsz (a kezed a kilincsen), nem szólsz, és nem kérdezel, nem, mert (a csend) --
Csatt.
-- nem mersz.
– Jó lesz így?
– Biztos.
Csepp.
– Megszárítsam?
– Mindegy.
A pálcádért nyúlsz, legyintesz vele. Élvezed a forró levegő hőjét a karodon, kézfejeden, aztán még egyszer a hajába túrsz, összefogod, és megemeled kicsit, hagyod, hogy a durva, erős hajszálak átperegjenek az ujjaid között (és valamiért a homokórára, a múló időre asszociálsz), végül szétteríted a hátán a koromfekete tincseket. Hat-hét centit vágtál belőle talán - nem igazán látszik a különbség, de nem is az volt a lényeg. Nem azért csináltátok. Nem azért csináljátok.
– Készen vagy.
Sirius köszönetképp biccent. Feláll, és a tükörhöz megy – onnan figyeli, ahogy a helyére teszed a széket, majd pálcádat a padlón heverő hajszálakra irányítod…
– Hagyd, majd Sipor feltakarít – szól rád élesen. Visszafordul a tükörhöz, köröz egyet a vállával, és ösztönösen kihúzza magát:
– Milyen vagyok, Remus? – hangzik a kérdés, és a kimondatlan szavaktól visszhangzik a csend.
– Gyönyörű – feleled egyszerűen. Mögé lépsz, átkarolod a derekát, és arcodat szerelmed csontos vállára hajtva bámulod a tükörképeteket. Ha Sirius most magához ölelne, ha most nevetne, nevetnétek, akkor majdnem olyanok lennétek, mint régen, mint azokon a régi fényképeken a falon, az ágy felett. Majdnem.
– Őszintén…
– Úgy… – Megfogod a csuklóját, és magad felé fordítod (most ne szúrd el…). – Úgy nem tudom: azt mondják, aki szerelmes, rózsaszín szemüvegen át lát mindent... Én nem látlak rózsaszínnek – bár megnéznélek egyszer úgy… –, csupán csak gyönyörűnek.
Van egy pillanat, mikor Sirius a szemedbe néz. Nincs a tekintetében vágy, vagy bármi más érzelem, nincsenek kérdések sem, a pillantása mégis megrebben, az ajka mégis megremeg – aztán lerázza magáról a kezed.
A szekrényhez lép, elővesz egy inget, nézed, ahogy belebújik, ahogy begombolja (a felső pár gomb hanyagul nyitva marad).
És a csend,
(Elszúrtad.)
a csend megint.
Volt idő, alig pár hónapja volt, mikor még ordítani tudtál volna ilyenkor, a földre borulni és zokogva esdekelni, teli tüdőből kiáltani, kérni és könyörögni, megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni és ostoba vigasztalást és meddő biztatást suttogni, megoldjuk, drágám, helyre tudjuk hozni, még nem késő, még lehet, én segíthetek…
– Emlékszel… – Sirius becsukja a szekrényajtót, és lazán nekidől. A keze a zsebében, a tekintete talán a múltban, talán a semmiben. – Emlékszel, mikor valamelyik nyáron, a vicc kedvéért beültünk Madam Puddifoothoz? Ott tényleg rózsaszín volt minden…
Halvány, féloldalas mosoly fut át az ajkán, és fájdalmasan nagyot dobban a szíved.
Bumm. Bele a csendbe.
– Eperturmixot ittál – kezded, és nem tehetsz róla: vigyorogsz -, és még a tejszínhabnak is szív formája volt rajta…
– Te meg fehér forró csokit a hőségben…
– Mert úgy hallottam, hogy az finom. – Vállat vonsz. – Ki kellett próbálnom. Egyébként az is volt, csak a pillecukor nem kellett volna bele… Merlinem, a sütire emlékszel? Az is szív alakú volt, és volt a tetején…
– Az a kemény, rózsaszínű hab…
– Arany cukorgyöngyökkel, amiktől még másnap is csillogtunk…
– Undorítóan édes volt…
– És te látványosan fintorogtál, és hangos megjegyzéseket tettél a helyre…
– Mire mindenki minket nézett…
– Amúgy is mindenki minket nézett…
– Nem voltunk normálisak. – Sirius megcsóválja a fejét. Mosolyog.
– A te ötleted volt – emlékezteted, majd hozzálépsz, és valamivel halkabban hozzáteszed: – Pont tegnap múlt tizen… sok éve.
(Belezavarodtál a számolásba… Elszúrtad. Megint elszúrtad.)
– Így megjegyezted? - Sirius összevont szemöldökkel fürkészi az arcod. Röviden bólintasz:
– Két nappal később voltunk hivatalosan is egy évesek – mondod csendesen. - Június tizenkilencedikén…
Van egy pillanat, mikor Sirius mondani akar valamit – nézed, várod, látod, ahogy megvonaglik az ajka, látod, hogy akar, hogy próbál, de nem tud… Valami megsajdul a mellkasodban, és megszólalsz újra te, helyette:
– Elmehetnénk megint. Persze nem most – de talán már jövőre...
Sirius elfordítja a tekintetét.
– Megünnepelni, hogy tizensok éve kis híján megmérgeztek a cukros vackaikkal?
– Minket... – motyogod bizonytalanul magad elé.
– Röhejesek lennénk – dörmögi Sirius válaszul, majd leül a bevetetlen ágy szélére. Félredob egy párnát, a térdére támasztja a könyökét, és a hajába túr. Sóhajt.
– Pont az a lényeg, nem? – Az ágyhoz sétálsz. Kisimítod a lepedőt, mielőtt leülsz.
Sirius gúnyosan felhorkan. Futólag rád pillant, aztán végigdől a matracon, a keze a feje alatt, a bordáit, egy-kettő-három, egyesével megszámolhatnád a vékony anyagon keresztül. Még mindig ijesztően sovány. (Még mindig ijesztően szerelmes vagy belé.)
– Hitted volna – mondja a plafonnak –, hogy ez lesz belőlünk? Belőlem? Az áruló Sirius Black, az őrült tömeggyilkos és körözött azkabani szökevény… Tízezer galleont kap, aki átadja a dementoroknak…
– A te nevedet még mindig tisztára lehet mosni. – A combjára simítod a kezed, és hamiskásan rásandítasz, úgy, ahogy tőle tanultad, ahogy ő ütötte el régen az efféle témákat. – Ha így vesszük, kevésbé reménytelen a helyzet, mintha egy csóró, munkanélküli, meleg vérfarkas lennél...
(Vicceset akartál mondani – nem volt az. Megint elszúrtad. Mindig elszúrod.)
Sirius felkönyököl.
– Van pénzem, Remus – mondja komolyan-komoran. – Emiatt ne aggódj. Nem kell dolgoznod.
(Ezt mondta régen is. Ugyanezt, szóról szóra.)
Elnyúlsz mellette az ágyon (az ágyneműnek cigaretta szaga van, kaparja a torkodat), és megszorítod a kezét:
– Akkor a "tízezer galleont érő, áruló, őrült tömeggyilkos és körözött azkabani szökevény" párja által eltartott, munkanélküli, meleg vérfarkas leszek.
Van egy pillanat, mikor Sirius rád néz, mikor összenéztek – és ez most majdnem olyan, mint azok a cinkos, beszédes összepillantások voltak régen... Aztán Sirius felnevet. Karcos, rekedt, ugatós nevetés, nincs benne semmi öröm, semmi vidámság, de nevetés – és csak most döbbensz rá, hogy nem is emlékszel már, mikor hallottad utoljára nevetni.
– Szeretem, amikor nevetsz... – bukik ki belőled.
Felnyúlsz, és tétován megcirógatod az arcát, mire elkapja a kezed. Durván és hirtelen ránt magához, maga alá, te pedig hagyod, odaadóan simulsz hozzá, akkor is, ha már nem olyan gyöngéd veled, mint régen, ha a mozdulatok már kemények, és érdesek az érintések, ha már nincsenek elsuttogott vallomások, se hosszú, lusta csókok és ölelések – te mégis hagyod, kívánod és akarod, mert (szükséged van rá) látod a szemében a kétségbeesést és a dühöt, és legbelül tudod, hogy nem neked szól, és az a valami megsajdul megint a mellkasodban... Dereka köré kulcsolod a lábadat, és éhesen kapsz az ajkai után – de ő elhajol, elhúzódik tőled.
(Mindig elszúrod.)
– Dorát is szereted, mikor nevet, ugye? – szegezi neked hűvösen a kérdést, és te azonnal megdermedsz. – Ő nyilván gyakrabban teszi. Szebben. Vidámabban.
– Sirius...
Eltol magától. (Ellök magától.)
Az ablakhoz sétál, az üvegnek támasztja a homlokát, tenyerét, és lehunyja a szemét, te pedig csak nézed, ugyanúgy nézed (szerelmesen és rózsaszínen) – és nem akarod látni, mennyire nem ugyanaz már, mint régen.
– Most menj el, Remus – mondja halkan, rekedten, törötten. – Egyedül akarok lenni.
Tehetetlenül bámulod még egy darabig, aztán (a csend) felkelsz, (megroppan a térded, ropp, megreccsen az ágy, reccs), és az ajtóhoz lépegetsz lassan, törődötten.
Tapp–tapp, a padlón a lépteid.
Tapp–tapp.
És a csend.
– Remus… – Megtorpansz. – Tizenkilenc.
Megpördülsz.
Sirius tárgyilagos hangon folytatja:
– Tizenkilenc éve volt. Holnap leszünk húsz évesek, ha beleszámoljuk azt is, ami most van. Meg ami – nyel egyet – közben volt.
Tapp-tapp-tapp, a lépteid, bumm-bumm-bumm, a szíved, és három lépés után már ott vagy előtte, a tenyeredbe veszed az arcát, és egy kicsit lábujjhegyre állsz, hogy egy magasságban legyen a tekintetetek, és…
(Megint a csend --)
– Én beleszámolom…
(-- és benne a kimondatlan szavak.)
… összeér az ajkatok.
Érzed, ahogy Sirius összerezzen, és először még csak enged, aztán követel, végül már csak ad, a kezei sután, esetlenül csüngnek az oldalán, lenyúlsz értük, a derekadra húzod őket. Elmélyül az ölelés, és elmélyül a csók, és van pár pillanat, míg belevesznek a gondok, és beleolvadnak a gondolatok.
Mikor egy leheletnyire elhajolsz, hogy lélegzethez juss, még remeg a térded és remeg a szíved, Sirius nyakába kapaszkodsz, az ujjaid között fekete hajszálak, másik kezed a mellkasán, szórakozottan birizgálod az ing apró, kerek gombjait. Aztán felnézel rá, a szemébe nézel mélyen és hosszan, ragyogva és reménykedve (most ne szúrd el…):
– Hozhatok holnap sütit?
– Csak ne legyen rajta rózsaszín hab...
– Nem lesz...
Vigyorog - vigyorogsz, és mégis van egy pillanat, mikor habozol, mielőtt újra megcsókolod, mikor nem mersz hozzábújni... Akkor Sirius magához ölel. Akkor minden olyan, mint régen.
A süteményt másnap megveszed. Nem emlékszel, hogy hol, hogyan és mikor, nem emlékszel, hogy kiléptél volna a házból, vagy hogy beléptél volna a házba. Most mégis itt vagy, itt ülsz az ágyon, az ágy bevetetlen, előtted tálca, a tálcán a sütemény. A sütemény nem rózsaszín, nem habos. A padlón fekete hajszálak. Felkacagsz–felzokogsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: