Villanásnyi kis Holdsáp-Tapmancs képek, a kezdetektől Azkabanig.
Apró talpak és tenyerek nyirkos lenyomata a hűvös padlón. A kisfiú
felordít: fájdalmasan, rettegve, kétségbeesetten és segélykérőn - de
nincs, aki segítsen. Gyönge kis kezei és lábai gyilkos mancsokká
korcsosulnak, és ösztönösen elindul valamerre, mindegy merre, csak el
innen, messze, nagyon messze. Tovább.
Ez lesz az ő útja, titkos ösvénye - és pár hónap után egész jól ismeri már ezt a mocskos átokerdei csapást: az a fa ott a kín, a másik a szenvedés, a szégyen füvében az undor vérszínű virága virít, és a magány árnyéka rejti léptei nyomát.
Mancsnyomok.
Mancsnyomok a sárban, az őszi eső áztatta dohos talajon. Két hatalmas állat nyomai. Az egyik talán egy lehelettel kisebb, keskenyebb, és veszedelmes karmai minden lépéssel kíméletlenül karcolják a földet. Menekül, néha mégis megtorpan (és lopva hátranéz). A másik nyom valamivel nagyobb, gömbölyűbb, és puhán süpped le alatta a nedves talaj. Izgatottan cikázik társa (párja?) útja mentén, szorosan követi, lassacskán beéri.
Aztán mancsnyomok a hóban, a frissen hullott, finom porhóban. A kisebb („Veszélyes.”) konokul baktat előre, de a nagyobb („Izgalmas!”) egy ugrással előtte terem, és lecsalja az útról - bele az ismeretlenbe, kalandokba és közös emlékekbe. Nincs egyedül, és a Hold sem ellenség már, hanem cinkostárs.
És mancsnyomok a fűben, a tavaszillatú, holdezüst pázsiton. Könnyű léptek, vidám szökkenések nyomai, egymáshoz közel, nagyon közel, túl közel. És két mancs összeér. A kisebbik megijed és elhúzódik („Miért? Hiszen szörnyeteg vagyok…”), de a nagyobb mellé lép („Mert. Mert én így szeretlek.”), és együtt mennek tovább.
Mancsnyomok a homokban is, a tó partján, egy tikkasztó nyári éjszakán. Kergetőznek, majd megpihennek („Szerinted melyik a legfényesebb csillag?” „Biztosan az, amelyik a legboldogabb.” „És melyik a legboldogabb?” „Az ott, látod? A Hold mellett, szorosan.”) egymás mellett, szorosan.
Lábnyomok a porban, a vérben, egy cafatokra tépett újságcikk („…Black….” „…gyilkos…” „…áruló…” „…Azkaban…”) maradványai között. A kisfiú felnőtt, és most megint felordít: fájdalmasan, rettegve, kétségbeesetten és segélykérőn - de nincs, aki segítsen. Nem tudja, merre tovább, hogyan tovább. Talán már nincs is tovább.
Ez lesz az ő útja, titkos ösvénye - és pár hónap után egész jól ismeri már ezt a mocskos átokerdei csapást: az a fa ott a kín, a másik a szenvedés, a szégyen füvében az undor vérszínű virága virít, és a magány árnyéka rejti léptei nyomát.
Mancsnyomok.
Mancsnyomok a sárban, az őszi eső áztatta dohos talajon. Két hatalmas állat nyomai. Az egyik talán egy lehelettel kisebb, keskenyebb, és veszedelmes karmai minden lépéssel kíméletlenül karcolják a földet. Menekül, néha mégis megtorpan (és lopva hátranéz). A másik nyom valamivel nagyobb, gömbölyűbb, és puhán süpped le alatta a nedves talaj. Izgatottan cikázik társa (párja?) útja mentén, szorosan követi, lassacskán beéri.
Aztán mancsnyomok a hóban, a frissen hullott, finom porhóban. A kisebb („Veszélyes.”) konokul baktat előre, de a nagyobb („Izgalmas!”) egy ugrással előtte terem, és lecsalja az útról - bele az ismeretlenbe, kalandokba és közös emlékekbe. Nincs egyedül, és a Hold sem ellenség már, hanem cinkostárs.
És mancsnyomok a fűben, a tavaszillatú, holdezüst pázsiton. Könnyű léptek, vidám szökkenések nyomai, egymáshoz közel, nagyon közel, túl közel. És két mancs összeér. A kisebbik megijed és elhúzódik („Miért? Hiszen szörnyeteg vagyok…”), de a nagyobb mellé lép („Mert. Mert én így szeretlek.”), és együtt mennek tovább.
Mancsnyomok a homokban is, a tó partján, egy tikkasztó nyári éjszakán. Kergetőznek, majd megpihennek („Szerinted melyik a legfényesebb csillag?” „Biztosan az, amelyik a legboldogabb.” „És melyik a legboldogabb?” „Az ott, látod? A Hold mellett, szorosan.”) egymás mellett, szorosan.
Lábnyomok a porban, a vérben, egy cafatokra tépett újságcikk („…Black….” „…gyilkos…” „…áruló…” „…Azkaban…”) maradványai között. A kisfiú felnőtt, és most megint felordít: fájdalmasan, rettegve, kétségbeesetten és segélykérőn - de nincs, aki segítsen. Nem tudja, merre tovább, hogyan tovább. Talán már nincs is tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: