Első háború idején. Félelem, halál, szerelmeskedés. Szívdobbanás, esőcseppek, óraketyegés. Fájdalmasan őszinte Sirius. 18+
Megjegyzés: Május 2-re íródott, két napos késéssel. Előző este A hollót néztem, reggel pedig esett az eső. Jár hozzá ezt-hallgattam-írás-közben zene is: Placebo - Without You I'm Nothing -- ha nem működne a link. És ha érdekel valakit. :$
Az eső kopogását hallgatja, az ablaküveget verdeső nehéz cseppek tompa, ütemes koppanását.
Napok óta esik.
A megfakult függöny könnyű vásznán túl esőfüggöny, sűrű és sötét, azon túl házak, a házakban emberek. Alszanak, az álmuk édes, vagy talán rémálom, szeretkeznek, szenvedéllyel és szerelemmel, vagy csak kefélnek kihűlt érzelmekkel, kötelességszerűen. Néhol talán még ébren, sóváran vagy aggódva, reménykedve vagy rettegve várják haza párjukat, barátjukat, gyermeküket.
Valahol az utcákon sötét árnyak, fekete, fenyegető alakok, lopva osonnak, pálcáik suhannak - zöld villanás -, könyörtelen-fagyosan kacagnak, és az egyik házban már nem alszanak, nem szeretnek, nem remélnek és nem félnek tovább.
A házak fölött, az esőfüggöny mögött talán már ott lebeg a Sötét Jegy.
Soha, semmitől nem félt még ennyire, soha, semmit nem gyűlölt még ennyire, mint a háborút, ezt az alattomos, kegyetlen, idegtépő varázslóháborút, ami emésztő kórként lappang körülöttük, ott lappang mindenütt, és válogatás nélkül, értelmetlen és kíméletlen szeszéllyel szedi sorra az áldozatait. Tegnap McKinnonék, ma talán Jamesék, Peterék, vagy bárki más a rendtagok, vagy a volt iskolatársak közül, és holnap… Holnap talán ők.
Sirius lustán mocorog mellette, lomhán átveti a karját a derekán, mellkasa a hátához simul, a bőre forró, puha. Remus nehéz sóhajtással lazul el az érintése alatt.
- Min gondolkodsz? – suttogja Sirius rekedt, álmos hangon, miközben apró puszit lehel a fülcimpájára.
- Hogy nem tudjuk, mikor halunk meg.
Érzi, ahogy Sirius egy másodpercre megdermed, az izmai megfeszülnek, a lélegzete felgyorsul, majd az álla alá nyúl, és maga felé fordítja a fejét:
- Azért ennyire még ne tervezz előre…
Megcsókolja, talán még a szokottnál is lassabban és finomabban – aztán elhúzódik. Halvány félmosolyra görbül az ajka, és ahogy a plafonra pillant, megcsillan a szemében az a hamisítatlanul griffendéles, világokat megváltó, egyszerre magasztosan átszellemült és gyermetegen ábrándos fény, amit Remus magában rendre csak megmosolygott, és szuperhősi babérokról álmodó kisfiúk bájos lelkesedéséhez hasonlított – és aminek láttán olykor azért mégiscsak elhitte, hogy léteznek ilyen hősök, akik megvédik és megmentik a gyengéket, és az egyikük minden éjjel ott fekszik mellette: lehetetlenül gyönyörűen és képtelenül tökéletesen, valódin és fülig szerelmesen.
- Mondjuk – kezdi elgondolkodva Sirius - én mindig is fiatalon akartam meghalni. Tudod, csatában, hősként… – Megköszörüli a torkát, és drámai hangon, ünnepélyes szónoklattal rázendít: - Sirius Black, életét adta a varázsvilágért, az egész világért, a szerelméért. Sirius Black, meghalt fiatalon, gyönyörűen, ősz hajszálak, ráncok és merevedési zavarok nélkül…
- Idióta. – Remus sértődötten fordít neki hátat, és azzal a lendülettel lerántja róla a takarót. Sirius panaszosan felnyög.
- Naaah! Bejön a hideg!
- Öltözz fel – veti oda durcásan.
- Minek? – Átfogja a derekát, egyetlen mozdulattal maga felé fordítja, magára húzza. A tenyere puhán siklik a hátán, fel a gerince mentén, a tarkójára simul, aztán a hajába túr, és rávigyorog azzal az ellenállhatatlanul pimasz, cinkos kis vigyorával.
- Csak most hagytuk abba, te… - Remus az utolsó pillanatban, incselkedve hajol el a csók elől.
Felkönyököl, és lustán, tétován végighúzza a mutatóujját Sirius mellkasán: kulcscsonttól szegycsontig, aztán vissza, apró kis körökkel, kínzó ráérősséggel közelítve a kemény mellbimbóhoz. A vihar villanó fényeinél elmerengve figyeli az érintése nyomán végigborzongó libabőrt, az egyre gyorsabban süllyedő és emelkedő bordák hullámzását, végül a szíve fölé simítja a tenyerét: erősen, szaporán dobog. Sirius jólesően felmordul.
- De hát nem tudhatjuk, mikor halunk meg… - Ártatlan kiskutyaszemekkel pislog fel rá, miközben egy leheletnyit előre tolja a csípőjét. – Kár lenne veszni hagyni a lehetőséget…
Remus a szemeit forgatja.
- Nem lehet veled komolyan beszélni.
Sirius bocsánatkérően rávigyorog, mire ő megadóan felsóhajt, és a hátára gördül.
- Te vagy felül. Ha ki akarsz engesztelni, dolgozz meg érte.
- Örömmel. - Sirius nevet, miközben fölé hajol, a hasán kemény kockákba rándulnak az izmok, nyakán, mellkasán ujj- és harapásnyomok sötétlenek, a vállain mohó körmök szántotta ösvények, a haja előre hull, az illata az orrába kúszik, és Remus hátrahajtja a fejét.
A takaró az ágy végébe gyűrődik.
Lázasak a csókok és mélyek az ölelések, aztán Sirius elhúzódik, fölé térdel, és ragyogó szemekkel pillant le rá.
Megbabonázva nézi a karcsú test megkapó törékenységét, meztelensége ezüstös derengését, a kacéran kitüremkedő csontok árkainak árnyékát, a hamvas bőrt átszelő hegek selymes gyöngyházfényét, a párnán szétterülő szőkés tincsek zilált bujaságát és a telt ajkakon játszó felszabadult mosolyt, és arra gondol, hogy Remus tulajdonképpen egy angyal, hogy ha léteznek angyalok, akkor azok biztosan olyanok, mint Remus, épp csak nem ennyire csodaszépek, és ha Remus tényleg egy angyal, akkor az megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, vagyis hogy miért van pont vele, hogy miért ébred minden reggel az oldalán olyan gyönyörűen és békésen és tisztán, és hogy miért érzi úgy napról napra, hogy csak ez a gyönyörű, békés és tiszta szerelem óvja meg őt valami sötét, romlott és rémisztő borzalomtól. Hogy miért érzi úgy, hogy nélküle lezuhanna és elveszne, hogy nélküle nem létezne. Nem létezhetne.
Végigsimít a vállán, a karjain, a mellkasát csókolja, minden négyzetcentiméterét kétszer, sokszor, százszor. Mosolyogva hallgatja, ahogy Remus kuncog, amikor a köldökébe nyal és csiklandós-hűvösen a hasára fúj, és ahogy elfúlón és édesen felnyög, amikor az ölére hajol.
Ajkai alatt bársonyos a bőr, keményen és követelőzőn lüktet a vágy, pár lassú csók és rövid kényeztetés után mégis elhajol, megemeli egy kicsit Remus csípőjét, a feneke alá csúsztat egy párnát, majd megpaskolja, és szélesebb terpeszre nyitja a combjait.
Megnedvesíti az ajkát. Telhetetlen szerelemmel méri végig, sokadjára is úgy, mint először, még mindig ugyanazzal az elragadtatott örömmel és kissé talán meghatott büszkeséggel, mint mikor először látta így, mikor először tárulkozott ki neki ilyen szemérmetlen odaadással. Mikor először bízott benne ennyire.
- Holdsáp… - Combjának belső felét simogatja. - Nézz rám egy kicsit.
Remus kábán lepislog. Belepirul a látványba, pont, mint az első alkalommal, még mindig ugyanazzal az önfeledt, szétáradó boldogsággal és hitetlenkedő izgalommal, elakadó lélegzettel és veszettül verdeső szívvel.
Sirius bátorítóan rámosolyog.
- Annyira szép vagy.
Szégyenlős kis vigyorral felel. Végigsimít az arcán, egyrészt köszönetképp, másrészt csak úgy, majd egy elnyújtott sóhajtással visszaejti a fejét, és a térdei alá nyúlva felhúzza a lábait. Mohón löki előre a csípőjét, ahogy Sirius nyelve először csak könnyű, játékos rebbenésekkel járja be az érzékeny bőrfelületet.
- Ezt úgy szeretem… - leheli bódultan.
Sirius kuncog, a hangja mély, borzongat, a lélegzete forró, cirógat, a mosolya napfény, melenget, a tekintete… a tekintete szerelem.
- Tudom. – Felkúszik hozzá egy gyors csókra, aztán visszahajol a lábai közé.
Remus egy darabig nézi, az ujjaik a combja alatt összekulcsolva, másik keze a dús, éjszínű tincsek között, a vér zubog az ereiben, hő feszíti minden sejtjét, Sirius legapróbb érintése is őrjítően csodás – szinte félelmetes, mennyire ismeri már a testét. Lehunyja a szemét.
Hallgatja az eső kopogását (Kopp-Kopp. Kopp-Kopp.), a szívük dobogását (Dobb-dobb. Dobb-dobb.). Az óramutató perceg (Tik-tak. Tik-tak.), az idő pereg, peregnek a percek, az idő lassan elpereg, az idő gyorsan elpereg.
Remus megremeg. A torka elszorul, ujjai görcsösen kapaszkodnak Sirius kezébe, és kétségbeesett szenvedéllyel húzza vissza magához egy újabb csókra. Lábait a keskeny csípő köré fonja, tenyere a tarkójára siklik, a hajába markol.
Sirius a nyakába csókol, apró, forró, nedves csókok, fel az álláig, az ajkáig, majd összetámasztja a homlokukat, a haja az arcát, a vállát cirógatja. Ad még egy puszit az orrára, azután elhúzódik pár centire, és egy ideig csak nézi, néma és gyönyörködő áhítattal, azzal a nézésével, amitől Remusnak rendre meglódul a szíve, öklömnyire zsugorodik a gyomra, a boldogság végigborzong a testén (Akarlak.), a lelkén (Szeretlek.), a tudatán (Nem értem, mit szeretsz bennem, nem értem, mit látsz bennem olyan szépnek, nem értem, nem tudom, de… De azt hiszem, elhiszem neked. Ilyenkor elhiszem.), és valamiért folyton könny szökik a szemébe, és Sirius aztán szelíd mosollyal, puhán és édesen csókolja le a sós cseppeket.
Most az ujjaival finoman, alig érintve rajzolja körbe a vonásait, mintha csak az emlékezetébe próbálná így örökre bevésni a másukat (Remusnak hirtelen szorítani kezdi valami a mellkasát): először a száját, az orrát, aztán a szemöldökét, lehunyt szemhéjait, a hosszú szempillákról letöröl egy kósza könnycseppet, végül rámosolyog. Halvány, megfoghatatlanul szomorú és szívszorítóan őszinte mosoly.
- Én akarok előbb meghalni. - Tenyerébe simítja az arcát. - Ha csak egy perccel, egy másodperccel is előbb, de… De annyit sem bírnék ki nélküled.
- Mert én?! Szerinted én kibírnék?! – Remus hangja elcsuklik, tébolyult kacagás és hisztérikus sírás kaparja egyszerre a torkát, és az a fájdalmas, fojtogató érzés a mellkasában talán csak még erősebben szorít, amikor Sirius megcsókolja.
- Te erős vagy – leheli puhán az ajkai közé.
A válasz mély, reszkető sóhajtásba fúl, ahogy Sirius lassan belé hatol.
A vihar megélénkül, felizzik az égbolt. Villámok cikáznak, szikrázó elektromosság vonaglik a fülledt, esőillatú éjszakában. A fények vibrálók, élesek, a felhevült levegő kitágul, lökéshullámai nyomán megdörren az ég, kiáltása mély, zengő lüktetés, a föld kéjesen beleremeg. Esőcseppek csordulnak le az ablaküvegen, és a felhők lágyan, nehezen borulnak a világra.
Hajnalban riad fel, kialvatlanul és fáradtan. A pirkadat bús szürkén dereng, az eső kopog az ablaküvegen, a nyakát elfeküdte, a karja zsibbad, fázik, és (mert) Sirius nincs mellette. A takaróba tekeredve támolyog ki a konyhába.
Siriust neki háttal, a konyhaasztalra könyökölve találja. Gondterhelten támasztja a fejét, előtte egy csésze kávé és elnyomott csikkek, kissé távolabb sebtében félretolt, mosatlan tányérok, egy üveg bor és két felborult pohár – a tegnapi vacsora maradványai -, a gyűrött abroszon csokoládéfoltok, tejszínhab kupacok és néhány szem eper, a földön pedig a szétdobált ruháik – a tegnapi desszert emlékei.
Odahúz egy széket, és leül mellé. Sirius a vállára hajtja a fejét, átöleli a derekát, majd a kézfejére simítja a tenyerét, és összefűzi az ujjaikat. Lassan és szótlanul.
- Aludtál valamit?
- Mhm.
Tik-tak. Tik-tak.
- El kéne mosogatni.
- Mhm.
Kopp-kopp. Kopp-kopp.
- Szerinted meddig esik még?
- Fogalmam sincs. – Sirius hatalmasat ásít, és megvonja a vállát. - Örökké nem eshet.
- Igaz… - Remus lustán nyújtózik, majd miután a farkasreflexeknek hála, megnyeri a kávéscsészéért folytatott versenyt, felhörpinti a maradék pár kortyot: erős, keserű és langyos. Fintorog. Sirius megmosolyogja.
- Pfuj, Tapmancs, hogy tudod te ezt meginni…?! – Leteszi, és jó messzire löki a csészét, aztán újra felé fordul: - Köszönöm az éjszakát. Gyönyörű volt.
Sirius meglepetten felnevet.
- Mindig ilyen.
- Tudom. - Remus bólint. - De még sosem köszöntem meg.
Sirius válaszra nyitja a száját – aztán inkább becsukja. Az ajka megremeg, a tekintete rezzenéstelen, ahogy nézi őt, nézi a szemét, a száját, megint a szemét, végtelen sokáig, aztán nyel egyet – az ádámcsutkája nagyot ugrik -, megcsóválja a fejét és a hajába túr, majd viccesen grimaszolva elfordul egy pillanatra.
- Baszd meg, Holdsáp, mindjárt elérzékenyülök.
Megszorítja a kezét.
Sirius mély, elnyújtott sóhajtással ejti vissza a fejét a vállára – pontosabban csak ejtené, ha nem másodpercre pontosan ugyanakkor szánná el magát ő is hasonló mozdulatra. Hangosan koccan a koponyájuk. Sirius lehel egy gyors, nevetős puszit - gyógyító puszit (”Tapmancs?” ”Hm?” ”Azért néha nagyon gyerekes vagy ám, ugye tudod?” ”...” ”Imádom.”) - sajgó halántékára, aztán magához húzza, átöleli. Egyik keze a karján, szinte már fájdalmas erővel kapaszkodik a húsába, másik a combján, lustán, lágyan simogatja.
Hallgatják az óramutató percegését, az eső kopogását, a szívük dobogását.
Dobb-dobb. Dobb-dobb.
Remus elmosolyodik.
Élnek.
------------------------------------------------
És a végére egy kis behind the scenes - avagy így próbáljon az ember komolyan írni... ^^" :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: