"Három dolog..."

Tömény Remus-imádat. ^^ Címet egyáltalán nem találtam neki, szóval kénytelen voltam a kezdőmondatot kölcsönvenni - de tényleg köze sincs az egészhez. :$ (vagyis nem három dologról van szó, hanem Remus minden egyes, imádatos képzeletporcikájáról - úgy, ahogy Sirius látja. És Sirius röhejesen szerelmesen látja.)

Három dolog. Három dolog tudatosul benne, ahogy az ölelő test melegére, a lüktető gyönyörre és Remus zihálva ismételgetett nevére redukálódott valóságba lassan visszakúsznak a színek (sötét. sötét van, éjszaka van, és már megint nem húzták el a függönyt), hangok (Remus békés szuszogása idebent, izgatott kutyaugatás odakint), illatok (Remus idióta, romantikázós mécseseinek édeskés füstje, verejték, szex és Remus bőre és Remus haja), és a szíve a hevesen hajszolt tam-da-dam helyett újra a nyugodtabb tam-dam ritmusra vált, és a mellkasa sem emelkedik már minden lélegzetvételnél olyan fájdalmasan szaporán – szóval hogy három dolog, három roppant egyszerű felismerés tudatosul benne:

Az egyik, az első, hogy boldog. Nem azzal (nem csak azzal) a kótyagos, az imént felszabadult hormonok által kiváltott, bódult-bolond boldogsággal, hanem valami jóval mélyebb, állandóbb és biztosabb, végtelen nagy boldogsággal.

A második, hogy ennek a végtelen nagy boldogságnak az okozója, éltetője és megtestesítője ott fekszik mellette, ott fekszik rajta: a feje a mellkasán, a karja átvetve a derekán, a térde, az a rohadt csontos, hegyes térde a combjába fúrva, és – alszik. Kellemesen zsibbad a könnyű súly alatt, az izmaiban jóleső kimerültség bizsereg, tétován cirógatja a haját, és ez az egész olyan őrületesen jó, meghitt és olyan mesébe illően tökéletes, hogy tulajdonképpen bármeddig feküdne így – ha nem lenne az a bizonyos hármas számú felfedezés...

... nevezetesen az, hogy fázik. Hogy az ablakot bukóra nyitva hagyták (mágia nélkül, vagyis hát, épp csak egy kevés, említésre sem méltó – nem is említette… – mágiával szerelte fel a szúnyoghálót, és Remus, mikor hazaért, büszke volt rá, Remus megcsókolta, Remus kézen fogta és a szobába húzta, Remus az ágyra lökte – és Remus percekig hajtogatta, hogy „bocsánat-bocsánat-bocsánat”, miután a koponyája egy jókora koppanással üdvözölte az ágytámlát… ő eljátszotta a nagybeteget, Remus engesztelésül a kedvencét főzte vacsorára, Remus az ágyba hozta a vacsorát, Remus meggyújtotta az idétlen mécseseit, és Remus végre, végre mellé bújt…), és most a meglepően hűvös, júniusi éjszaka csipkelődve borzong végig verejtéktől nyirkos bőrén.

Hatalmasat ásít, aztán lassan megemeli a fejét (Remus mocorog egy kicsit, nyöszörög, és a derekába markol), és álmosan hunyorogva körbekémlel: az ágy végében, félig talán már a földön, elhagyatott, gyűrött anyagkupac.

Az lesz a takaró.

Óvatosan lejjebb araszol, a lábával igyekszik feljebb ügyeskedni a paplant – úgy tíz másodperc után aztán teljesen belegabalyodik a huzatba, és ahogy további, hasonlóan elkeseredett küzdelmek árán végül nagy nehezen kiszabadul, a takaró is visszavonulót fúj, és tompa surrogással a földre csusszan.

Bosszankodva felszusszan.

Megpróbál a lehető legóvatosabb, legészrevehetetlenebb módon kibújni párja öleléséből (majd a lehető leghamarabb visszabújni oda), Remus azonban már az első, aprócska mozdulatra fészkelődni kezd, legördül róla, a hátára fordul, és egy édes kis cuppanással elnyílnak az ajkai (az alsó valamivel vastagabb, a felsőn halvány forradás fut keresztül... rajong ezekért az apró részletekért rajta) – olyan édes kis cuppanással, hogy muszáj megcsókolnia. Csak lágyan, csak finoman, fel ne ébressze… Kisöpör egy kósza tincset a homlokából, aztán, ha már ott van, egyúttal lehel rá egy könnyű puszit - meg a szemöldökére, a halántékára és az orrára is. Remusnak olyan aranyos orra van: vékony, egyenes, olyan kis komoly… Megérdemel még egy puszit.

Elhajol egy kicsit, a szempilláiban gyönyörködik tovább. Azokban a valahol talán már igazságtalanul hosszú és ívelt szempillákban, amit gyakran a nők is csak irigykedve néznek (a nők gyakran nézik irigykedve őket – az lehet csak az igazán nagy igazságtalanság a szemükben, hogy egy ilyen férfi egy másik férfit szeret...).

(szeret...)

(szereti.)

Elvigyorodik. Felkönyököl, és a takaróért nyúl- na, ha nem lenne ott Remus nyaka. Remus hófehér, karcsú nyaka, az ádámcsutka kívánatos dombjával, a kulcscsont hívogató völgyével – és ha nem juttatná eszébe, milyen édesen remeg, milyen édesen sóhajt, valahányszor végigcsókolja a bársonyosan puha, érzékeny (a bal oldala érzékenyebb – mindig erősebben markol a hajába, mar a hátába, ha ott kényezteti) bőrt. Gyöngéden simít végig rajta, végig, egészen a válláig...

A válla. Be kéne tiltani az ilyen botrányosan tökéletes vállakat (nyár van. nyár van, és ilyenkor mindig előjönnek azok a halvány, szemérmes kis szeplők... veszettül bolondul értük), a kamaszosan vékony karokkal (az ölelésük mély, otthonmeleg, odaadó) egyetemben, mert egyszerűen beleőrül, ha csak nézheti, ha csak csodálhatja, ha nem érintheti… Megérinti. Az ujjbegyeivel csupán, puhán...

Végigköveti az ívét: váll, kar, könyök, csukló, kézfej. Felháborítóan gyönyörű, keskeny kézfej és hosszú, kecses ujjak (és Merlin, amit azokkal az ujjakkal művelni tud…). Szereti nézni, mikor Remus ír. Szereti a kissé döntött gyöngybetűit és a könnyed mozdulatot, ahogy a penna siklik a pergamenen. Akkor is írt (bájitaltan leckét), akkor, amikor először döbbent rá, hogy szereti nézni, mikor ír. Hogy szereti a betűit, a kezét, a mozdulatát. Hogy szereti... Először megijedt. Először félt, tőle és magától is. Aztán haragudott rá. Gyűlölte, ha hozzászólt, ha hozzáért, ha ránézett, gyűlölte, amiért ezt teszi vele, amiért nem veszi észre, hogy ezt teszi vele. Aztán féltékeny volt. Akkor már mindenkit gyűlölt, mindenkit, akihez csak hozzászólt, hozzáért, vagy ránézett, gyűlölte őket, gyűlölte magát, őt... Őt szerette. Aztán… aztán.

Elmosolyodik.

Vissza a mellkasához. Az egyenletesen süllyedő-emelkedő bordákhoz, a mellbimbó sötét, játékos kis foltjához (próbaképp óvatosan ráfúj – Remus azonnal összerezzen... most kivételesen kár, hogy olyan nagyon érzékeny...), a holdszínnel derengő sebhelyekhez. Rásimítja a tenyerét. A keze alatt bőr, hús és csontok – szív, tüdő és gyomor. Megrendítő a gondolat, hogy tulajdonképpen ennyi az egész. Ennyi az élet. Ennyire egyszerű. (Szerelmes Remusba, Remus szerelmes belé. Ennyi az egész. Ennyi az élet – ez az élet. Ennyire egyszerű.)

Lejjebb siklik a keze: hasfal és köldök. Remusnak valami elképesztően helyes kis köldöke van. Bűn volna nem belecsókolnia (lélegzetvisszafojtva, alig hozzáérve) – az alhasán serkenő puha, sápadtarany szőrszálak pedig olyan készségesen mutatják az utat lefelé, hogy illetlenség volna nem követnie az ajkával, orrával, ujjaival… Remus motyog valamit álmában (a valami „sz” hanggal kezdődik és azzal is végződik), mocorog, és megrándul az érintése alatt. Megmosolyogja. Egészen mókás reakciói vannak a leplezhetetlenül vágyódó férfitestnek – mókásak és minden szerelmes szónál őszintébbek.

Tesz egy kis kitérőt a csípőjére, komótos lassúsággal húzza végig élén a mutatóujját, tovább halad a combjára (hosszú, vékony és inas combok, és izmok, izmok, amikkel olyan átkozottul jól tud szorítani...), majd apró, körkörös simításokkal időzik a térdén (hihetetlenül érzékeny, ahogy a térdhajlata is az nagyon). A lábszárán, akárcsak a combján, gyógyuló horzsolások, zúzódások, már sárguló véraláfutások. Elszorul a torka. Egy hét múlva megint telihold – akkor jönnek az újak... Rájuk csókol, mintha így begyógyíthatná, eltüntethetné őket, egyesével mindre, végig, le a bokájáig...

Remusnak bájosan karcsú bokája és lehetetlenül gyönyörű lábfeje van, a sápadt bőrön átsejlő, vékonyka csontokkal és erekkel, és azokkal az imádnivaló ujjacskákkal, amik mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy egytől egyig végigcsókolja, hogy a szájába vegye őket... Közelebb hajol. Egy rakoncátlan tincs elszabadul, ahogy a haja előre hull, és óvatlanul megcirógatja a hófehér bőrt – mire  Remus rúg egyet felé, és az oldalára fordul. Csak azért is lehel egy csiklandós puszit a talpára.

Végigméri még egyszer, ráérősen és gyönyörködve, aztán az ágy peremén átnyúlva kitapogatja, felráncigálja, és magukra borítja a takarót – lábfej, térd, combok, csípő, mellkas és karok –, majd mögé kucorodik, átöleli: kiskifli, nagykifli – és kiskiflinek olyan finom illata van, hogy kénytelen a hajába szimatolni, a nyakába kóstolni, a vállába harapni. Csókot lehelni a kacéran kitüremkedő csigolyákra, ujjaival végigrajzolni a gerinc vonalát, lassan, alig-alig érintve, egyre lejjebb és lejjebb… Remus felnyög, és a hasára fordul, baljával magához öleli a párnát, a jobb keze közéjük szorul, és... és mintha egy kicsit feljebb kúszna, mintha tudatosan kutatna ott valami után...

Kíváncsian hajol fölé – a lélegzete lassú, mély, egyenletes. Végigsimít még egyszer a hátán, majd tenyerét a bal lapockára fektetve, nyom egy puszit a jobb vállára, és mosolyogva lehunyja a szemét. Ideje, hogy hagyja őt nyugodtan aludni, hogy…

– Abba ne merd hagyni…

– Te kis csaló, te! – Nevetve szorítja magához, a nyakába csókol. – Mióta vagy te ébren?!

Remus egy lusta, elnyújtott nyögéssel megfordul, hunyt szemmel, csücsörítve nyújtja felé (nagyjából felé) az arcát, majd a kötelező csók, és egy hosszabb meg egy rövidebb ráadás-puszi után visszaejti a fejét a párnára:

– Amióta te varázslás nélkül szerelsz fel és javítasz meg dolgokat… – dünnyögi, míg fészkelődik egy kicsit. – Folytasd.

Folytatja.

A takaró tompa puffanással pottyan a padlóra.