A meccs

1978, foci VB, döntő, Argentína-Hollandia, James rajong, Sirius nem rajong, de azért együtt a négy Tekergő, Potterék szeszélyes televíziója előtt. Komolytalan civódások és komoly párkapcsolatok.

Megjegyzés1: Van benne egy kis visszaemlékezés/kitekintés: az egy másik bigyuszhoz szánt ötlet volt, de végül beépítettem ide, a fiúk kezdeti kapcsolatát pedig megpróbáltam egy kicsit másként látni, kicsit kevésbé rózsaszínnek és egyértelműnek (Remus részéről legalábbis).

Megjegyzés2: Focis háttértudást nem igényel. A fiúk sem értenek hozzá. :D

Szóval azon a nyáron Jamesnek volt ez az új mániája. A labdarúgás. A foci. Mugli sport, amihez, bár ugyanúgy két csapat kellett, kapuból ugyancsak elég volt két darab – labdából pedig egyetlen egy.

Szóval a futball. Földhözragadt sport, a szó legszorosabb értelmében. Térben és időben behatárolva, precízen kimért, fehér vonalak közé szorítva, kétszer negyvenöt perces félidőkre (A kifejezést Jamestől hallotta. Hogy a kétszer negyvenöt percet olykor még kétszer tizenöt követte, sőt, neadjmerlin, büntetők, arról Sirius nem tudott. Még.) korlátozva, megspékelve egy csomó fölösleges, követhetetlen és következetlen szabállyal, egy zavaró gyakorisággal sípoló játékvezetővel (és a fenébe is, egyetlen egy, árva darab labdával. a földön. a fűben. végig.) – és, ebből kifolyólag, ásításba hajló látványossági szinttel.

Ennek ellenére igen népszerű sportnak számított - már amennyire Sirius fel tudta mérni. Népszerűségének oka csakis az lehetett, hogy a futballt tulajdonképpen bárki, bárhol csinálhatta, még seprű sem kellett hozzá, csak az a bizonyos (egyetlen egy darab) labda – na meg pár vállalkozó szellemű barát (James egyszer felvetette, hogy mi lenne, ha ők is kipróbálnák. Még focilabdát is szerzett (egy darabot) – aztán, a többiek arckifejezését látva, nem erőltette tovább a dolgot). A futball legvonzóbb tulajdonsága viszont kétségkívül az volt, hogy lehetett otthon, a kényelmes, puha kanapéról, a televízióban nézni.  

Így történt, hogy Potterék zsúfolt, otthonszínű és otthonillatú nappalijában azon a nyáron megjelent a televízió. Nem volt különösebben drága vagy modern darab, tulajdonképpen alig különbözött egy átlagos muglicsalád átlagos tévéjétől - pár apróságot leszámítva. Például hogy hibátlan hang- és képminőséggel működött, anélkül, hogy valaha is látott volna konnektort, vagy bárminemű áramforrást, a hangerő a környezeti zajokhoz igazodva, abszolút önállóan szabályozta magát, a csatornák pedig, miután gondosan felmérték az aktuális néző igényeit, bármiféle külső utasítás nélkül, seperc alatt rátaláltak a legmegfelelőbb műsorra. Ami az elmúlt pár hétben a labdarúgás volt.

Ez alatt a pár hét alatt pedig James hivatalosan is rajongó lett. Márpedig ha James Potter rajongó lett, úgy rajongása tárgyából a másik három Tekergő sem maradhatott ki. Elkerülhetetlen volt tehát, hogy James újabban indokolatlanul és idegesítően sokat beszéljen a futballról – főleg, hogy Peter a tőle megszokott bárgyú áhítattal kortyolta minden egyes szavát, ahogy Remus is csak hallgatta és hallgatta, a tőle megszokott szelíd mosollyal, udvariasan közbeszúrt kérdésekkel és csodálatra méltó türelemmel. Sirius, a maga részéről, a futball-lázat újabb idióta, futó hóborttá minősítette, és mint ilyennel, nem foglalkozott sokat. Tulajdonképpen semmit. Egészen ma reggelig.

Ma reggel ugyanis James megkérdezte, hogy van-e esetleg valami programjuk estére. És erre Remus, valami teljesen érthetetlen és felfoghatatlan okból, a tőle megszokott ártatlan és készséges őszinteséggel, azt felelte, hogy nem, nincs.

Pedig, ami azt illeti, Siriusnak lett volna pár javaslata az estét illetőleg. Kapásból öt. Abból négy az ágyban végződött volna. Egy a fürdőkádban. (Igazság szerint lett volna egy hatodik és hetedik opció is, a falhoz szorítva és a lakás egy random pontján a földre teperve – de a négy nappal korábbi holdtölte nyomait még csúnyán magán viselő Remusra pillantva ezeket inkább eltette egy héttel későbbre). Ó, és mellesleg a lehetséges programok egyikében sem szerepelt volna senki más - kettejükön kívül.

Mielőtt azonban ezen ötletek bármelyikét is felvethette volna, Remus már el is ígérkezett az esti közös meccsnézésre - a délutánt pedig azzal töltötte, hogy szorgalmasan utánanézett dolgoknak. Nem stréberségből, nem felvágás vagy tudálékosság vezérelte vágyból, nem – ő  egyszerűen csak szerette volna, ha akad köztük legalább egyvalaki, aki a mérkőzés alatt képes hozzáértően és megértően társalogni Jamesszel. (Arra persze csak később, pár perccel este hét óra és a kezdősípszó után derült fény, hogy James tulajdonképpen egy fikarcnyit sem ért a focihoz, csak nézi és élvezi – már amennyiben az nyer, akinek szurkol...)

Úgyhogy most itt ültek, négyen, Potterék ránézésre kétszemélyes kanapéján, kényelmesen terpeszkedve: Peter, James, Sirius, Remus. Az asztalon előttük több tányérnyi friss, illatozó rágcsálnivaló, keksz és sütemény, a tévében az 1978-as labdarúgó világbajnokság döntője, Argentína-Hollandia, az eredményjelző szerint 0-0, tizenhetedik perc. Peter szeme a citromos kekszre tapadva, Jamesé a képernyőre, Siriusé Remusra.

Remus épp elkeseredetten magyarázott arról, hogy James iménti, a játékvezető elmeállapotát, valamint édesanyja foglalkozását firtató megjegyzése mennyire igazságtalan is volt valójában, hiszen a bíró helyesen fújta le a helyzetet, mivelhogy les volt, teljesen egyértelmű, láthatták, a támadó játékos az átadás pillanatában majd egy méterrel előrébb helyezkedett, mint a…  blablablablabla. Remus gyönyörű volt. A villódzó képernyő fényei törékeny árnyakat szórtak az arcára, a szelíd ívű orr tövébe, a puhán mozgó ajkak alá, vissza-visszacsillantak borostyánszín szemében, és a hangja egyre csak duruzsolt és duruzsolt, középmélyen, lágy és megnyugtató dallammal… Remus gyönyörű volt, mikor a futballról beszélt. Remus tulajdonképpen mindig, mindenhogy gyönyörű volt, bármit is tett vagy mondott, és Sirius hajlamos volt erre újra és újra rádöbbenni, és Sirius hajlamos volt ilyenkor újra és újra beleszeretni.

Végigsimított a karján, mintegy ellenőrzésképp, vajon valódi-e még mindig – mire Remus egy százszázalékig valódi és ízig-vérig lemondó sóhajtással belátta végre, hogy az itt jelenlévőket a legkevésbé sem izgatják a labdarúgás szabályai. Hátradőlt a kanapén, és Sirius vállára hajtotta a fejét, Siriusnak nyárillata volt, mély, meleg és vágyborzoló, a felhevült bőrre hulló zápor buja, fojtó párájával. Remus lehunyta a szemét.

James pótcselekvésként és cikesz híján, hamarosan popcornt kezdett dobálni – a szájába. Mindet elkapta. Peter nézte, tapsolt és ujjongott, aztán megpróbálta leutánozni. Egyet sem kapott el.

Sirius egyre jobban unatkozott.

(Tapasztalatok bizonyítják, hogy Sirius Black unalma és kezei – állítása szerint abszolút önkéntelen – mozgása között rejtélyes kapcsolat áll fenn: míg előbbi másodpercről másodpercre egyre nő, utóbbi, ezzel egy időben, hajlamos centiről centire közelíteni Remus Lupin combja felé. Hát, társaságban és jobb esetben csak a combja felé.)

Sirius már nagyon unatkozott.

James bedobott a szájába még egy szem kukoricát. Úgy rágta, mint aki legalábbis nagyon haragszik rá, közben feléjük fordult - és a két szemöldöke közti távolság mintha csökkent volna pár millimétert.  

Sirius megköszörülte a torkát, és szórakozottan a hajába túrt.

- Izé, asszem én hozok egy plédet… – jelentette be. Talpra szökkent - és egy pillanatra megingott, ahogy elzsibbadt lába nem tudta hirtelen megtartani a súlyát. Imbolyogva próbált egyensúlyban maradni, James pedig fuldokolva próbált nem nagyon röhögni. Remus vetett rá egy rosszalló pillantást, aztán Siriushoz fordult:

- Fázol? – kérdezte aggódva. – Beteg vagy?

- Nem – hangzott a kurta a válasz, közvetlenül egy tetszésnyilvánító hümmögés, illetve, azt megelőzően, egy Jameshez intézett, két szóból álló és kevéssé szalonképes felszólítás után, melynek végrehajtását a címzett előzékenyen visszautasította és nagylelkűen Remusnak ajánlotta. Sirius itt hümmögött. Úgy hümmögött, hogy Remus előbb belesápadt, majd belepirult a gondolatba.

Sirius aztán megeresztett felé még egy sokatmondó vigyort, majd határozottnak szánt léptekkel átvágott a nappalin. Az előszobába érve megtorpant, gálánsan utat engedett a lába mellett elsuhanó, hófehér szőrgombolyagnak, fintorogva megdörzsölte még mindig bizsergő vádliját, végül továbbcsoszogott az első, jobb kéz felőli ajtó irányába, és benyitott.

James szobája jóval tágasabbnak, rendezettebbnek (és valahogy tisztábbnak) tűnt most, hogy csak egyetlen ágy állt a közepén – még úgy is, hogy a földön, előtte és a bal oldalán, ezúttal egy kisebb, illetve egy valamivel szélesebb matrac is helyet kapott, rajtuk párnák és takarónak kinevezett plédek tarka halmával. 

Sirius a két rögtönzött fekhely közül a nagyobbikhoz sétált, felkapott egy bolyhos, bordó pokrócot - aztán még egyszer körülnézett. Akaratlanul is elmosolyodott: a szekrény, benne még néhány, itt felejtett holmijával, az íróasztal, előtte még mindig a két szék, a fényképekkel, kviddicscsapatok poszterével és Griffendél zászlóval borított falak, azok az áldottan néma falak, amik az elmúlt pár évben megannyi kamaszosan kínos beszélgetésnek voltak fültanúi.

(Egyszer, itt, ebben a szobában, a plafonra meredve, megkérdezte Jamest, hogy szerinte mi a szerelem. Hogy az a fura, zsongó-szorító érzés a gyomorban, az vajon szerelem-e. Szerelem-e, ha az asztalnál a legfinomabb falatokat a másiknak hagyod, és örülsz, ha cserébe mosolyogni látod, és amikor szenvedni látod, azt kívánod, bár a tiéd lenne inkább az a fájdalom, mert úgy érzed, érte bármit kibírnál, bármit megtennél, érte valódi szuperhős lennél… Nevet nem mondott. James hosszú hallgatás után azt sóhajtotta: „Haver, te aztán frankón belezúgtál Remusba…”)

 

A szomszéd helyiségben ekkor bődült fel a kommentátor: gólról, Kempesről és Argentínáról kiabált. Sirius fontolóra vette a helyzetet – aztán leroskadt az ágyra. Biztos, ami biztos, várt pár percet, majd, mikor úgy ítélte meg, hogy Remusnak mostanra már biztosan sikerült lecsendesítenie James öröm- vagy dühkitörését, felmarkolta a pokrócot, és ráérősen visszaslattyogott a nappaliba.

Korán jött.

James épp vulgáris kifejezések garmadáját segítségül hívva fejtegette a játékvezető pártatlanságával kapcsolatban felmerült kételyeit – majd, legalább ennyire felháborodott helyeslést várva pillantott a „tudtam-hogy-várnom-kellett-volna-még-egy-kicsit” kifejezéssel az arcán betoppanó Siriusra. Sirius erre kötelességtudóan és felháborodottan helyeselt. Aztán, félórán belül harmadszor is megkérdezte, hogy a kék-fehér csíkosoknak, vagy a narancssárgáknak kell-e szurkolni. James megbotránkozva bámult rá. Sirius úgy döntött, bölcsebb lesz, ha pár percig csendben meghúzza magát - lehetőleg Remus oltalmazó közelségét élvezve.

Visszakucorodott a kanapéra, Remus mellé szorosan, és magukra dobta a pokrócot. Remus tiltakozón ragadta meg a ráboruló anyag szélét. A szobában volt vagy huszonöt fok.

- Kösz, de én nem… – Egy kéz csusszant a combjára, egészen puhán, egészen alattomosan. – Oh…

Úgy két másodpercnyi kínos csend erejéig mintha még a tévé is szándékosan elhalkult volna – a Remus torkából feltörő elesett kis hangra pedig még Peter is felkapta a fejét. James immár egyértelműen összevont szemöldökkel és szúrós, kutató pillantással méregette a mellette gubbasztó párost, egyedül Sirius bámulta hirtelen jött érdeklődéssel a televíziót, az arcán az angyali ártatlanság egy kevésbé ártatlan, siriusos verziója, az ajkain halvány, győzedelmes kis mosoly, a keze… Nos, a keze valahol a takaró rejtekében. Azon túl pedig, ami azt illeti, egyre illetlenebb helyeken. Remus nyelt egyet, aztán szakszerűen eligazgatta magukon a plédet, és még szakszerűbben megköszörülte a torkát.

- Oh... Öhhm. Most hogy így... Tulajdonképpen… Egy kicsit azért fáztam.

Sirius bólintott.

  

- Tudtam én. – A szemét le sem vette a képernyőről, talán csak azt a győztes kis mosoly szélesedett valamicskét.  - Nézd csak, Ágas, támad a csapatod!

Úgy is volt. James figyelme végre megint a meccsre, Peteré pedig az ölében felgyülemlett popcorn kupacra terelődött, míg Remusé… Hát, az ő figyelmét leginkább azok a pokróc rejtekében ténykedő, ügyes, kecses - és felettébb mód szégyentelen - ujjak kötötték le, amik mostanra már az ágyékára szöktek, és szemérmetlen nyugalommal engedték milliméterről milliméterre, egyre lejjebb és lejjebb a farmerja cipzárját.

  

A holland lövés fölé szállt.

Remus felsóhajtott - mélyen, torokból.

James felkapta a fejét.

James szóra nyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd megint kinyitotta, és megint becsukta. Aztán lerántotta róluk a plédet.

 

Újabb kínos csend. Úgy tűnt, a televízió kifejezetten élvezi az ilyen pillanatokat, mikor Remus arca lassan, de biztosan felveszi a pokróc vöröses árnyalatát, Sirius idétlenül vigyorog (a keze továbbra is Remus ölében), James szája változatlanul, hang nélkül nyílik és csukódik, nyílik és csukódik, mint aki nagyon készül valamit mondani, de csak a mutatóujja emelkedik fel és szegeződik szigorúan rájuk… Peter pedig egészen úgy fest, mint aki semmit sem ért a körülötte zajló eseményekből. 

Aztán James megszólalt:

- Komolyan…? – Majd megismételte, ha lehet, még idétlenebb hangsúllyal. Sirius elröhögte magát. – Komolyan? Basszus, Holdsáp, legalább neked… - Legyintett, és egyazon lendülettel végrehajtott egy taszító mozdulatot Sirius vállán.

Sirius a földre huppant.

Sirius egy káromkodással nyomatékosított áuccsal kommentálta a történteket, majd egy kivert kiskutya bánatos tekintetét szívfacsaró tökéletességgel imitálva, szenvedő arcot vágott, és teljes körű együttérzést várva, hátrapillantott:

- Szegény hátsóm…

James felhorkant.

- Ne várd, hogy adjak rá gyógyító puszit…

Sirius grimaszolt.

- Nem is tőled várom. – Heves és beszédes szemöldökemelgetés közepette, Remus felé fordult.

Ekkor kapcsolódott be Peter a társalgásba:

- Fúj, ti szoktatok olyat?

Remus a fejére húzta a plédet.

Sirius majdnem mondott valami nagyon csúnyát Peterre. Végül csak túljátszott egy álmodozó sóhajt:

- Ó, ha tudnád, még mi minden mást is… - Végigsimított Remus vádliján, ami halványan és hívogatón derengve kandikált ki az elnyűtt, levágott szárú farmerből.  - Ugye, szívem?

Remus a pléd alatt a tenyerébe temette az arcát.

A játékvezető lefújta az első félidőt.

A szünetben Sirius többször is megpróbált visszakecmeregni a kanapéra – majd, miután James ellentmondást nem tűrően, az összes kísérletét meghiúsította, inkább kényelmesen bevackolta magát Remus lábai közé. Közben Mrs Potter megkérdezte, kérnek-e még valamit enni, inni. Sirius teát kért – feketét, erőset és sokat. Remus valami hideget. Pár perccel később hálásan vette az ölébe a jótékonyan hűvös fagylalttal teli tálat.

Aztán jött a folytatás.

Sirius látványosan szenvedve kortyolt a teába. James combon rúgta.

Az ötvenötödik perc környékén Sirius, az elmúlt bő háromnegyed órában szerzett szakértelmével megállapította, hogy a második félidő az elsőnél is unalmasabb. Remus és Peter erre jelentőségteljesen hallgattak, James ellenben rendíthetetlenül kitartott amellett,  hogy ez egy baromi jó meccs - majd suttyomban elcsaklizta Sirius teáját egy (kettő, esetleg három) jelentéktelen kortyocska erejéig. 

Aztán elfojtott egy ásítást. Sirius nem fogta vissza magát.

Szerencse, hogy időközben rájött, mennyire kellemes is tulajdonképpen befészkelnie magát Remus izmos-inas lábszárai közé, és ráhajtani az arcát a puha, Remus-illatú és egészen halvány, melengető árnyalatnyit napbarnított bőrre. Ezzel együtt pedig arra is rájött, milyen remek szórakozási lehetőséget nyújtanak azok az aranyszínű, pihés szőrszálak – Remus ugyanis, nyílt titok, hogy nagyon-nagyon, imádnivalóan nagyon csiklandós volt. Ebből következett, hogy fel-felkuncogott és meg-megugrott ültében, valahányszor az ujjai közé csípte, és finoman meghúzogatta a szőkés pihéket.

Remus végül megelégelte, és oldalba bökte a lábával – mire Sirius elkapta a bokáját, az arcához húzta, és nyomott egy puszit a lábfejére, a lábujjak fölé – lényegében a zokniján vigyorgó nagy, fekete kutya hátsójára. (A zoknit Jamestől kapta, karácsonyra. Remus minden évben zoknit és csokit kért karácsonyra, és Sirius megfogadta, hogy egyszer majd a világ összes zokniját és csokiját megveszi neki.)

 

Remus kuncogott. Próbaképp megint megpiszkálta Siriust, ezúttal a karján – aki újfent elkapta, és megpuszilta a lábát. És megint. Ezt eljátszották még párszor.

- Legközelebb leharapom... – Sirius felvont szemöldökkel, kihívóan sandított hátra. Remus sunyin bazsalygott.

James lesújtó pillantást vetett rájuk, majd húzott egyet Sirius teájából, és visszafordult a tévéhez. Peter elpilledve nyammogott egy muffinon.

Öt perccel később, és két perccel a legközelebb után, Sirius még mindig a macskaszőrt szedegette a szájából.

- Nem azért mondom – kezdte olyan hangsúllyal, mint aki pontosan azért mondja. Aztán elhallgatott egy pillanatra, míg szakavatott mozdulattal leemelt a nyelvéről egy újabb szőrszálat. – Nem azért mondom, Ágas, de igazán takaríthatnál néha a macskád után...

- Mondja az, akinek az otthonában bokáig gázolni a kutyaszőrben.

- Ez igaz… - ismerte be csendesen Remus. James diadalmasan horkantott. – Pedig én rendszeresen takarítok… De hiába… - sóhajtotta félig vádlón, félig védekezőn. Sirius felháborodva pillantott hátra:

- Meleg van – magyarázta leereszkedőn. – Melegben a kutyák vedlenek. Ez köztudott.

- A macskák is - tájékoztatta James.

- Az mindegy.

- De te nem vagy igazi kutya… - emlékeztette finoman Remus. – És…

- Az is mindegy. Lényeg, hogy…

- És – Remus konokul folytatta – megbeszéltük, hogy a lakásban nem változol át.

Sirius vállat vont, majd nyújtózott egyet.

- Kényelmesebb. Néha. Meg…– Egészen hátrafordult, és a tenyerét Remus térdére simítva a szemébe nézett, és puhán rámosolygott. – Olyankor többet nevetsz.

Remus elérzékenyülten viszonozta a mosolyt. Ösztönösen előrenyúlt, és megcirógatta barátja arcát.

James a szemét forgatta.

- Kényelmesebb, mi? Érdekes… – Elvigyorodott, majd bizalmasan folytatta: - Pedig azt csiripelik a madárkák, hogy visszatért a bolhacirkusz…

Sirius arcáról leolvadt a mosoly.

- Basszz… Holdsáp, muszáj volt elmondanod?! – nyögte szenvedőn. Remus válaszul bocsánatkérőn pislogott. Nem lehetett rá haragudni.

- Legutóbb is ő szerezte azt a főzetet…

- Ahogy most is – tette hozzá készségesen James, és megeresztett mellé egy fölényes vigyort.

- Már megint bolhás vagy? – Peter leragadt a társalgás kiindulópontjánál. Remus és James már megszokták. Siriust néha még mindig idegesítette.

- Voltam – felelte hűvösen. Aztán megvakarta a fejét. – És még mindig jobb, mintha egy csupasz farkú patkány lennék.

- Na ez csúnyán övön aluli volt – figyelmeztette James hirtelen jött komolysággal.

Sirius újfent megvonta a vállát. A további megjegyzéseket azért engedelmesen visszanyelte, ahogy Remus csitítón a hajába borzolt. Aztán fintorogva konstatálta, hogy még mindig bujkál legalább egy szőrszál a nyelve alatt - a helyzet drasztikus megoldást, de minimum egy alapos szájöblítést követelt. Elgyötört nyögéssel tápászkodott fel:

- Kimegyek a fürdőbe... Kikísérsz? – Remus keze után nyúlt, és magához vonta – mire James a másik oldalról elkapta a karját, és visszahúzta. Remus hirtelen végtelen empátiával gondolt a marionett bábuk hányattatott sorsára – főleg azokéra, amiknek két, gyerekesen civakodó bábmester kezei között kell nap, mint nap megtapasztalniuk a teljes kiszolgáltatottság ezen típusát...

 

- Hé-hé-hé… - James keményet rántott rajta.

- Mi van?! – Sirius még keményebben maga felé húzta.

Remus kínlódva nyöszörgött. Senki sem figyelt rá.

- Az van, hogy nem mentek ti együtt sehová – szűrte a fogai közt James. Rövid szünet, és újabb huzavona után aztán hozzátette: - Nem akarlak többet Holdsáp farkával a szádban látni. Ebben a házban semmiképp sem.

Remus félrenyelt. Még mindig nem figyelt rá senki.

- Akkor ezentúl akár kopoghatnál is, mielőtt csak úgy bárhová benyitogatsz – Sirius dacosan felszegte az állát. Az orra elé pottyanó kóbor hajtincs némileg rontott az összhatáson.  

Peter vihogott.

 

Remus tekintete szaporán és kétségbeesetten cikázva kutatott egy félreeső zug után. Egy félreeső zug után, ahol nyomban és nyomtalanul elsüllyedhet.

A harmadik csésze tea aztán rohamtempóban fogyott. 

A tévé halkan, andalítóan duruzsolt, Sirius időközben valahogy visszakerült a kanapéra - Remus feje pedig az ölébe. Álmatagon cirógatta a szőkés tincseket. Nyolc perc volt hátra a meccsből.

Nyolc átkozott, csigatempóban vánszorgó perc volt hátra a meccsből, mikor Hollandia kiegyenlített. James diadalittasan felkurjantott. Peter ijedtében lezuhant a kanapéról. Remus egy nem túl meggyőző, félálomban elmotyogott „hajrá”-val reagált. Siriusnak rossz előérzete támadt. A kilencvenedik perc táján azért, próba-szerencse, bizakodó mocorgásba kezdett. James válaszul megrovó-lesajnáló pillantást vetett rá, olyasfélét, amit csak valami igazán vérlázító és megbotránkoztató tudatlansággal lehet kiérdemelni, majd méltatlankodva nyugalomra intette: ne reménykedj, haver, most jön a hosszabbítás. Aztán bevetette méltán híres reflexeit, és felhörpintette barátja elől a maradék teát. Sirius úgy döntött, itt az ideje, hogy nagyon gyűlölje azt, aki feltalálta a labdarúgást.

 

Remus, mint aki olvas a gondolataiban (Sirius egyre biztosabb volt benne, hogy Remus olvas a gondolataiban), ekkor felnyúlt és békítően megcirógatta az állát.

És jött a hosszabbítás.

Peter csakhamar megint lecsusszant a kanapéról - immár bárminemű külső hatás nélkül. Ott hagyták.

James a jobb oldalára, másik két barátjára pillantott: Remus a jelek szerint szintén elbóbiskolt, a szeme hunyva, az ajkán halvány, békés mosoly, a szempillái időnként meg-megrebbentek, az ujjai meg-megrándultak Sirius térdén. Sirius a vállát, karját simogatta, fel és le, tenyérrel, majd apró kis körökkel, csak az ujjbegyeivel. James előbb az arcát nézte (Ugyan Tapmancs, csukd már be a szád…), aztán a tekintetét fürkészte – úgy tapadt Remusra, olyan kótyagosan, csodálón és csodálkozón, olyan sóváran és olyan… szerelmesen.

James az ajkába harapva próbálta leplezni a vigyorát.

- Min vigyorogsz? – A jelek szerint nem sikerült.

- Rajtad.

Sirius hümmögött. James úgy döntött, talán megérné kifejtenie bővebben is:

- Jó hatással van rád.

- Hm? – Sirius végre felnézett.

- Holdsáp – magyarázta James. - Kifejezetten jó hatással van rád.

Sirius az ajkát beharapva ábrándosan, szinte szégyenlősen mosolygott. Újra Remust nézte.

- Jah. – Egy másodpercre elakadt a keze, aztán lassan, puhán simogatta tovább, és elmélázva folytatta: – Hitted volna? Hogy ilyen nyugis életem lesz? Saját ház, komoly párkapcsolat…

James prüszkölve felnevetett.

- Nem. És azt se hittem volna, hogy valaha hallanom kell ezt a szót a te szádból.

- Menj a… - Sirius oldalba könyökölte. James visszakönyökölt. Közben azért elismételte még párszor, hogy komoly párkapcsolat, komoly párkapcsolat, komoly…

Remus álmosan felnyögött, majd némi fészkelődés után, sikeresen átgördült a másik a oldalára, és Sirius hasába fúrta az arcát. Sirius egy pillanatra elsápadt. Aztán megcirógatta a haját.

- Amúgy – mondta végül – te is változtál, mióta sikerült végre Evansszel…

- Lily - vágott közbe gépiesen James.

- Hm?

- Lily. Nem Evans. Lily.

Sirius legyintett.

- Az. Erről beszélek – mondta, majd cinkos vigyorral Jamesre sandított. - Na és, mi a helyzet? Történt már valami azóta…?

- Nem tudom, mire gondolsz – vágta rá James olyan hangsúllyal, mint aki a lehető legpontosabban tudja, mire gondol a másik.

- Aha, szóval megvolt. – Sirius elégedett szusszantással hátradőlt, majd, számonkérő éllel a hangjában, hozzátette: – Nem is mondtad…

- Normális ember ezt nem kürtöli világgá – dörmögte James. Dacosan meredt a képernyőre.

- Ugyan már, én is elmondtam, mikor mi Holdsáppal először…

- Igen, pont erre céloztam. Amúgy – tette hozzá, és az ajkain szétterülő lusta, kaján félmosollyal, barátja felé fordult. Csevegő hangon folytatta: – teljesen fölösleges beszámoló volt. Úgyis mindenki tudta rólatok. Elég volt másnap rátok nézni…

- Másnap még szünet volt – tájékoztatta Sirius. - Három vagy négy nappal később...

- Mindegy. És nem akarom még egyszer meghallgatni. – James ismét a tévét bámulta, jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a társalgást. Sirius nem így gondolta. Felvont szemöldökkel fürkészte a profilját.

- Jó volt?

- Fogd be.

- Szóval igen. Védekeztetek ugye?

James lassan, nagyon-nagyon lassan fordult újra felé.

- Visszavonom. Mégsincs rád olyan jó hatással Remus…

- Nem, nem - Sirius védekezőn maga elé emelte a szabad kezét (a másik Remus feje alatt volt), majd hevesen gesztikulálva magyarázta: – Figyelj, ez tényleg fontos. Mármint… el tudsz engem képzelni egy-két éven belül keresztapaként?

James valami roppant frappáns válaszra nyitotta épp a száját – és ekkor harsant fel a kommentátor, egy éles, elnyújtott „Góóóól”- kiáltással, immár harmadszor ezen az estén. Sirius üres tekintettel nézte, ahogy az apró, kék-fehér mezbe öltözött emberkék egymás nyakába borulnak a képernyőn. James káromkodott egy cifrát. 

Mrs Potter rosszalló pillantása azonnal megjelent az ajtóban.

Sirius pár másodpercig még felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a visszajátszás során a labda újra és újra átbucskázik a gólvonalon, aztán nagyon komoly képet vágott, és előbb nevelő célzattal fejbe kólintotta, majd példamutató dorgálásban részesítette barátját:

- Ejnye, James, vigyázz a szádra! – Széles vigyorral, elismerést várva pillantott az ajtóban álló törékeny, sötét hajú asszonyra. Mrs Potter fejcsóválva somolygott, majd egy könnyed pálcasuhintással kinavigálta a szobából az időközben megüresedett tányérokat, egy másikkal pedig eltüntette a szőnyegről a – javarészt Peter hatáskörzetében – szétszóródott morzsaszemeket.

Sirius vigyora lassan puha mosollyá olvadt, miközben nézte – tőle szokatlanul szelíd, szívből jövő mosollyá. Úgy mosolygott, mint az elmúlt pár év során megannyiszor már, valahányszor csak megérezte a mellkasában azt a fura, lustán és megállíthatatlanul hömpölygő valamit, ami egészen más volt, mint amit Remus vagy akár James közelében is érzett, ami valószínűleg a hála volt, a szavakkal, bonbonokkal és virágcsokrokkal (mentségére szóljon, utóbbi kettő Remus ötlete volt) kifejezhetetlen „köszönöm”. Megnyugtató és melengető érzés volt, a gondoskodó anyai kéz simogatásához hasonló talán (talán…), és néha még önmagát is meglepte, mennyire szerette érezni – még úgy is, hogy általában olyan, különösebbnél különösebb reakciókat váltott ki belőle, mint megmagyarázhatatlan késztetést a rendrakásra, vagy a mosogatásra történő lelkes ajánlkozásra…

James ezalatt meredten bámulta  a képernyőt – és nagyon, nagyon szerette volna hinni, hogy a korábbi beszélgetésük nem hallatszott át a konyhába. Édesanyja végül cinkos pillantással és mindentudó, derűs mosollyal kívánt jó éjszakát és további jó szórakozást. James megsemmisülten süppedt a kanapéba. Sirius bajtársias vállveregetésben részesítette. Aztán elröhögte magát.

A hosszabbítás második félidejében Argentína még egyszer betalált, a gólszerző Bertoni, az 1978-as labdarúgó világbajnokság döntőjének végeredménye tehát 3-1, Hollandia ezüstérmes, Argentína világbajnok, James Potter pedig ünnepélyesen bejelentette, hogy a futball ostoba sport, és egy életre elege van belőle. Sirius egy majd-leragad-a-szemem-jellegű, lapos oldalpillantással motyogott valami olyasmit, hogy „de tudtam, hogy ez lesz…”.

A televízió készségesen kikapcsolta magát. 

*

Hajnali három óra körül egy álmosan hunyorgó, csupakóc hajú Sirius Black botorkált vissza bizonytalan léptekkel a vaksötét szobába. Leginkább talán azok után a javarészt James és jelentős mennyiségű lángnyelv whisky társaságában eltöltött, Három Seprű-beli éjszakák után festhetett hasonlóan – leszámítva, hogy valamivel vonzóbb és méltóságteljesebb volt olyankor. Legalábbis annak érezte magát. Most mindenesetre csak a hűvös-nyirkos pólót érezte egy nagyobb, úgy öt centiméter átmérőjű körben, valamint körülötte több, kisebb foltban a mellkasára tapadni. Egyetlen év telt el, és a döntő pillanatban máris kiment a fejéből, hogy Potteréknél bizony hajlamos megviccelni az embert a fürdőszobai csap – főleg ha hajnalok hajnalán, finomnak nem nevezhető mozdulattal zavarják fel és ösztökélik működésre…

(A csapot negyedik év előtti nyáron részesítették abban a megtiszteltetésben, hogy egy újabb, roppant elmés csíny tesztalanya lehetett. A kísérlet olyannyira sikeres volt, hogy miután minden nap ázottan vonultak reggelizni, végül levették a listáról a csapbűvölést, mint a tanév során elkövetendő, esetleges csínyt. Itthon viszont megszokták – sőt mi több, Mrs Potter egyenesen hasznosnak minősítette a lassan, álmosan és késésben induló reggeleken. Szóval így maradt.)

Tompa ütés puffant a csendbe, olyasfajta, mint amikor mezítláb belerúgunk egy földön felejtett, nagy, nehéz és puha dologba. A dolog most felnyögött álmában, mocorgott egy keveset, aztán hortyogott tovább.

Peter. 

Sirius róla is hajlamos volt megfeledkezni újabban – az igazat megvallva, azt se nagyon tudták, merre jár, mit csinál mostanság (bár, tekintve, hogy mégiscsak Peterről volt szó, Sirius azért feltételezte, hogy nem sok érdekeset…). Persze még mindig Tekergők voltak: ők négyen, együtt - fiatalok és legyőzhetetlenek, barátok és bajtársak. Testvérek. Ez mit sem változott. Jamesnek viszont immár ott volt Lily – neki pedig… Remus.

Végre elérte a matracot. A tőle telhető legóvatosabb, legcsendesebb módon zuhant végig a rögtönzött fekhelyen, magára húzta a takarót, Remus mögé kucorodott, és épp a karját igyekezett átvetni a derekán, mikor a fiú váratlanul felemelte a fejét:

- Hol voltál? – motyogta álmosan.

Sirius jelentőségteljesen nézett rá. Aztán rájött, hogy Remusnak még mindig csukva van a szeme, és a sötétben amúgy sem sok látszódna belőle, szóval úgy döntött, humorosan megmagyarázza:

- Randim volt. - Hát, ennyit a humorról hajnal háromkor. Arra mindenesetre jó volt, hogy Remus végre kinyissa a szemét, és szénakazal hajjal, az ágynemű ráncaival az arcán, olyan kábán és értetlenkedve pislogjon fel rá, hogy Sirius kis híján elnevesse magát, és össze-vissza csókolja – valahogy mégis erőt vett magán, még jobban lehalkította a hangját, és végtelen komolysággal megvallotta: - A mellékhelyiséggel.

Remus változatlanul félálomban, félig hunyt pillákkal és résnyire nyílt ajkakkal igyekezett feldolgozni az információt. Édes volt. Már megint kiborítóan édes volt, és Sirius már megint leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy magához szorítsa és szájon csókolja. Hosszan és mélyen, itt és most, azonnal. Akarta. Közelebb hajolt, és az álla felé nyúlt, hogy magához vonja - és Remus ekkor döntött úgy, hogy egy halk, szenvedő nyögést hallatva visszagördül az oldalára.

- Mondtam, hogy ne igyál annyi teát… - dünnyögte. Közben azért kitapogatta Sirius karját, és megpróbálta még közelebb húzni őt magához. Nem mintha létezett volna még közelebb. De azért próbálkoztak.

Sirius nyomott egy puszit a tarkójára.

- Te szervezted le a ma estét… - Még egy puszi. - Valahogy muszáj volt kibírnom azt a kilencven percet. – És még egy. – Plusz a hosszítást.

- Hosszabbítást… – Remus gépiesen javította.

- Azt… - hagyta rá Sirius. Ásított, majd mutatóujját a pizsamafelső nyakánál éktelenkedő lyukba akasztva, lejjebb húzta a viharvert anyagot Remus vállán, és könnyű csókot lehelt a sápadt szeplők tarkította bőrre. – Aludjunk.

Remus nyűgös kis nyöszörgéssel adott hangot egyetértésének.

- Szép álmokat...

- Neked is – szuszogta Sirius a nyakába, majd átlendítette a lábát a derekán, és magához szorította. Remus mosolyogva hunyta le a szemét.

Mikor először csókolóztak, biztos volt benne, hogy élete legnagyobb hibáját követi el. Nem érdekelte. Pontosabban úgy tett, mintha nem érdekelné. Mintha többé már nem érdekelné más, csak a pillanat, csak a ma, és mintha pár pillanat és pár ma villanó és illanó boldogságáért ő maga is egy laza, nemtörődömségtől és magabiztosságtól sugárzó Sirius Blackké vált volna - egy satnyább, jelentéktelenebb és nyirkos tenyerű verziójává, talán.

Mikor először szeretkeztek, és Sirius már viccesen kitekeredett pózban, békés mosollyal szunyókált, ő kicsusszant mellőle az ágyból, a fürdőszobába ment, magára zárta az ajtót és megnyitotta a csapot - aztán a földre rogyott és felzokogott. Akkor gondolt bele először úgy igazán, hogy mit tettek, mit tesznek jó ideje már, és hogy ha ez egyszer véget ér (és véget ér), ő lesz az, aki mindent elveszít. Mert az nem lehet, hogy Sirius tényleg…

Aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, lassan belenyugodott. Csak hagyta, hogy az a felemésztő szenvedély és pusztító lendület, ami annyira Sirius sajátja, ami ott van minden mozdulatában, pillantásában, csókjában és érintésében, ami Remus szemében maga az élet, felkapja, megragadja és magával sodorja, és egyszerűen csak nem számított más, nem, mert ez így jó volt – ez így volt jó. Hunyt szemmel, megfeszülve, remegő izmokkal kapaszkodni azokba a széles vállakba --

(Egyszer elmentek egy mugli vidámparkba. Remus akkor nem tekintett rá randiként. Sirius természetesen rögtön kitalálta, hogy üljenek fel az óriáskerékre, és ő szégyellte bevallani, hogy tériszonya van. A magasban persze kiderült. Reszketve és rettegve, könnyező daccal várta a gúnyos megjegyzéseket, várta, hogy Sirius kinevesse az újabb gyengeségéért – de Sirius csak annyit mondott, hogy „Butus vagy. Én butusom.”, miközben megcirógatta az arcát, majd az ölébe vonta, és ott fent, az egész világ szeme előtt, szájon csókolta. Aztán hagyta, hogy átkarolja, görcsösen kapaszkodva a derekába marjon, és a vállába temesse az arcát.

A folytatásban, a hullámvasút, sikló, hajóhinta és egyéb gyomorforgató attrakciók helyett, vattacukrot vásárolt neki, ami menthetetlenül rózsaszín volt és édes, és amit aztán egymás ujjairól nyalogattak le. Sirius közben kis híján megátkozta az összes arra járót, aki megjegyzést tett rájuk. Végül csak egyikük orrát törte be - mugli módra, ököllel. Később, immár kifelé iszkolva, még mielőtt a biztonságiak rájuk találhattak volna, Sirius úgy döntött, megszerzi a céllövöldéből azt a szomorú szemű, piros masnis plüssmacit, amin ő véletlenül két másodpercig rajtafelejtette a tekintetét. A lövés mellé ment – Sirius kétségbeesve szabadkozott: a sietség az oka, kérlek, kicsim, ne haragudj… Remus nem emlékezett, mikor nevetett utoljára annyira őszintén. A farkast azért nem kérték. 

És Remus néha még mindig úgy érezte, hogy odafönt vannak, valahol magasan az égben, vészesen közel a Naphoz, és neki kapaszkodnia kell, és…)

-- és két ölelés között lemondó mosollyal és némán rettegve várta a zuhanást, a pillanatot, mikor Sirius megunja végre és eltaszítja magától. És közben nem merte észrevenni, hogy Sirius csak nem ereszti.

Mikor összeköltöztek, és Sirius még mindig ugyanúgy csókolta, ugyanúgy szerette, mint addig, mint először, Remus egyszer csak azon kapta magát, hogy tervezgetni kezd. Közös jövőt, közös életet.

Azóta volt pár ijesztően mámorító felfedezése – többek között, és leggyakrabban az, hogy Sirius tényleg szerelmes belé. Hogy legalább annyira szerelmes belé, mint amennyire ő szereti őt, és legalább annyira szüksége van rá, mint amennyire ő ragaszkodik hozzá. Hogy talán ez a megfoghatatlan, megfejthetetlen és teljességgel képtelen valami (szerelem? kötődés? csoda?), ami közöttük van, ez talán, talán örök…

Az ilyen pillanatokban, mint ez a mostani, biztosan annak tűnt.

Szembefordult Siriusszal, és fejét a karjára hajtva, térdét a combjai közé fúrva, az ölelésébe gömbölyödött. Sirius félig öntudatlanul cirógatta végig a hátát, nyakcsigolyáktól fenékig, majd vissza, többször egymás után, és még közelebb vonta magához. Magára. Remus valami egészen gyámoltalan kis nyikkanást hallatott. Vékony ujjai előbb kétségbeesetten megfeszültek, majd megadóan elernyedtek a karján, aztán az egész teste engedett, teljes súlyában ráborult, ránehezedett, és ahogy a feje előre bukott, akarva-akaratlanul a nyakába csókolt, és puhán hozzádörzsölte a csípőjét. Mármint a mozdulat volt puha. Más már nem annyira. Sirius elfojtott egy nyögést. Remus ajkait kutatta, közben a fenekére csúsztatta a kezét, éhesen markolt a feszes, kerek húsba, és húzta közelebb, még közelebb.

Remus riadtan összerezzent.

- Várj… Várj már – pihegte – ezt most… nem szabad… – Nem húzódott el, csupán az ujjait csúsztatta az ajkaik közé. Meddő és szánalmas kis próbálkozás volt. Sirius érezte a lélegzetét, reménytelenül forró volt, a mellkasa kétségbeesetten zihált, érezte és élvezte, ahogy sóhajtott és megremegett, mikor játékosan ráharapott a karcsú ujjakra, az ajkai közé szívta őket, és ráérősen végignyalt rajtuk. Remus lehunyta a szemét. Sirius a tenyerébe simította az arcát.

- Miért? Csak megcsókoltalak… – suttogta. Hüvelykujjával végigkövette az arccsont vonalát, a fülkagyló ívét, aztán a hajába túrt. Lustán pergette ujjai közt a puha tincseket, közben igyekezett felölteni a legellenállhatatlanabb, legártatlanabb – és egyben legördögibb – mosolyát. 

Remus, két másodpercnyi vívódás után, bólintott. Valószínűleg ez volt a történelem legegyetértőbb, legmegadóbb, legelesettebb és legzabálnivalóbb bólintása. Sirius kuncogott, mélyen és borzongatón. Aztán megint csókolóztak.

(További tapasztalatok bizonyítják, hogy Sirius Black kezei nem csak az unalmával, de az ajkaival is szoros kölcsönhatásban állnak: előbbiek minél hosszabban és behatóbban tanulmányozzák Remus Lupin száját (állát, nyakát, lehetőség szerint minden létező és rendelkezésre álló testrészét és bőrfelületét), utóbbiak annál lelkesebben és türelmetlenebbül igyekeznek eltüntetni az útból Remus Lupin fölöslegesnek ítéltetett ruházatát, hogy aztán…)

Remus megragadta a kezét. Meglepően (és Sirius szemében felháborítóan) józan és határozott mozdulat volt, épp mielőtt még menthetetlenül és visszafordíthatatlanul felgyűrhette volna hasán a pizsamát, mindenféle menthetetlen és visszafordíthatatlan folyamatokat elindítva ezzel.

- Ne, Tapmancs, tényleg… – Remus szabadulni próbált. Sikerült is másfél centit. – Nem szabad. James... - Sirius vigyora belefojtotta a szót. Hagyta, hogy megint lehúzza magához és megint megcsókolja, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, sokszor, és a szünetekben, szenvedve nyögte az ajkai közé: – James… kicsinál… minket… ha ezt… megtudja…

- Jól beszél.

Remus megdermedt. Sirius kábultan hunyorogva kilesett a válla felett.

- Hello Ágas, te sem tudsz aludni?

James felvont szemöldökkel és kifejezéstelen arccal bámult le rájuk.

- Mi is volt a szabály? – szólalt meg rövid szünet után, amit Remus azzal töltött, hogy képtelenül kicsire húzza össze magát. A tényről, hogy még mindig Siriuson fekszik, és a hajába markol, minden bizonnyal megfeledkezett. Sirius büszkén és zavartalanul vigyorgott tovább.

- Hogy eszünkbe se jusson a szobád közepén kufircolni – felelte készségesen.

- Kufircolni? – Remus felkapta a fejét.

- Szó szerint idéztem – magyarázta Sirius, és vádlón Jamesre pillantott.

James türelmetlenül legyintett:

- Nevezzétek, aminek akarjátok, felőlem, de az én szobám…

- Szeretkezés – vágott közbe némileg bizonytalanul Remus. A hangja szokatlanul mély volt és vágytól karcos. Sirius beleborzongott. Helyeslésképp megvillantott egy gyors, biztató mosolyt – aztán a nyomaték kedvéért megcsókolta megint. És megint.

James megköszörülte a torkát.

Köhintett.

Megint köhintett.

Aztán lemondóan sóhajtott.

- Rendben. Nos akkor… – Megragadta Remus vállát, és egyetlen, határozott mozdulattal felrántotta, miközben ő maga a földre csusszant: – Holdsáp, fel az ágyba, Tapmancs, be a falhoz.

A következő pillanatban Remus, immár az ágy szélén ülve, megszeppenten figyelte, ahogy James arrébb görgeti a nem kevésbé megrökönyödött Siriust, majd, mint aki jól végezte dolgát, elégedett vigyorral elhelyezkedik mellette – közöttük. Sirius motyogott valamit, amiért Remus máskor, más helyzetben, biztosan rápirított volna. Most hallgatott.

James összefonta a feje alatt a karját, és unottan ásított.

- Ha rám mászol, gurkót csinálok a golyóidból – jegyezte meg mellékesen.

Sirius hozzávágott egy párnát:

- Bocs haver, arról ne is álmodj. - Aztán hozzátette: - Komoly párkapcsolatban élek.

Sértődötten fordult be a falhoz, és ugyanazzal a mozdulattal térden rúgta Jamest. James felnyögött. Aztán visszarúgott.

Remus egy darabig még kábultan hallgatta a csontok koppanását, az azokat követő, világfájdalommal teli jajdulásokat és az ádáz küzdelem során összegabalyodott párnák és pokrócok mélyéből felszivárgó párbeszédfoszlányokat („Nem igaz, hogy egy napot nem bírtok ki…” „Megnézném, te mit csinálnál, ha itt lenne Evans…” „Lily…” „Evans…” „Lily…” „Evans…”), majd végigdőlt az ágyon, magára húzta a takarót, az oldalára gömbölyödött, és arra a megállapításra jutott, hogy – leszámítva a lassan álmosan elcsituló, óvodás marakodást, Peter immár még közelebbről érkező, zakatoló hortyogását, na meg azt a türelmetlenül és (a mai este során másodjára is) cserbenhagyottan lüktető-feszülő forróságot az ágyékában –, tulajdonképpen egész jól járt a kényelmes fekvőhellyel.

Siriusék végre elhallgattak.

Peter kitartóan hortyogott tovább.

Remus derékig gyűrte a takarót. Nem lett jobb. A hasára fordult. Még mindig nem. Az oldalára gördült. Aztán a hátára, egyik oldalra, majd a másikra megint, és újból a hasára. Végül úgy döntött, kimegy egy kis fagylaltért. Kimászott az ágyból, és Petert gondosan megkerülve, nesztelenül kiosont az előszobába.

Hirtelen szédült meg – talán az álmosság, de inkább a telihold utóhatása. A szokásos. Már meg sem ijedt különösebben. Ösztönösen kapott az ajtókeret után, görcsösen megkapaszkodott benne, majd hátát a falnak vetve lehunyta a szemét. Próbált lassan és mélyeket lélegezni – és akkor valaki megragadta a karját:

- Hé, minden oké?

Sirius forró, száraz tenyere megnyugtatón siklott a kezére. Összefonta az ujjaikat, majd egy gyöngéd rántással az ölelésébe penderítette, és rámosolygott. Aztán kínos grimasszal és engesztelő homlokpuszival bocsánatot kért, mikor Remus megingott a karjaiban, és a nyakába kapaszkodva megvallotta, hogy szédül…

- De már jobb…

Sirius aggodalmas tekintettel fürkészte.

- Hozzak vizet vagy valamit?

Remus megrázta a fejét. Így, Sirius szemébe nézve, a karjai között, tényleg sokkal jobb volt. 

- Tényleg jobb… Amúgy – hamiskásan elmosolyodott – mi volt az a „komoly párkapcsolat”?

 Sirius az ajkába harapva, némileg zavartan, szinte már bocsánatkérőn vigyorgott rá:

- Hát, izé – megvakarta a tarkóját – gondoltam… – Nem tudta volna megfogalmazni, mire is gondolt. Nem tudta volna megfogalmazni, mit is érez, mikor magukra gondol.

Segítséget várva és kínosan vigyorogva nézett Remusra – aki erre, valami egészen átszellemült, sugárzó mosollyal, szabályosan a nyakába vetette magát, és olyan heves, megrészegült szenvedéllyel esett az ajkainak, hogy Sirius előbb komolyan meghökkent – majd megkönnyebbülten kuncogott bele a csókba, és a karcsú, törékeny testet még jobban magához szorítva, a bal kéz felé eső, legközelebbi ajtó felé oldalazott. 

A mellékhelyiség ajtaja felé, egészen pontosan.

Mindeközben a jobb kéz felé eső, még közelebbi ajtó mögött, James Potter kábán dülöngélve talpra kecmergett. A tea. 

Nyúzottan és vakon tapogatózva, legjobb barátja álmosan tántorgó kiadását idéző méltósággal, még kócosabb hajjal és feszülő hólyagokkal csoszogott célirányosan a mellékhelyiség felé.

Kopogás nélkül nyitott be.